Úgy gondolom – az a meggyőződésem –, hogy nem másként kell szóba állniuk gyerekeikkel, mint ha elvált asszonyokként, anyákként más nemű, heteroszexuális partner bukkant volna fel életükben!
A gyerekek akkor is azt élnék át, hogy van egy ember, aki viszonylag gyakran jelenik meg, akivel maguk sokat vannak együtt, és akiről egy idő után az idősebb lányok biztosan sejtenék, hogy testi kapcsolat is van vagy lehet majd maguk között. Előbb-utóbb aztán biztos, hogy sor kerülne maguk között valamiféle beszélgetésre, amelyben elmondaná, hogy igen, az illető a maga barátja, és valamiféle közös jövőt is terveznek. Persze, igaza van abban, hogy mindezt megtenni ma lényegesen egyszerűbb heteroszexuális partner esetén.
És abban is igaza van, hogy a tizenegy éves kislány esetében még nagyobb tapintatra van szükség. De gondolja meg: a tizenegy éves kislányt amúgy is később szembesítenék csak – ha egyáltalán sor kerül arra, hogy ezt szavakban is megfogalmazzák – a maguk közötti testi kapcsolat tényével, másnemű partner esetében is! Nagyon valószínű azonban, hogy erre egyáltalán nincs – nem lenne – szükség, ahogy a szülők sem beszélnek szexuális életükről gyerekeikkel. (Igaz, itt a másfajta helyzet előbb-utóbb kikényszeríti a magyarázatot.)
A magukkal együtt élő gyerekek tehát azt tapasztalhatják, hogy maguk között szoros kapcsolat van, barátság, kötődés, és azt szóba hozni, hogy ez voltaképpen szexuális kapcsolat is, csak akkor kellene, amikor – kimondva vagy kimondatlanul, esetleg csak egy kérdő tekintetben, vagy egy szavakban jól meg nem fogalmazható, de nagyon is érezhető atmoszférában, esetleg feszültségben – ez a kérdés felbukkan! És akkor válaszolunk erre a kérdésre. A nagylányok esetében, igaza van, ez viszonylag könnyebb. (Úgy gondolom, nem kell attól tartania, hogy ezzel – a válasszal, a kimondással – befolyásolja nemi identitásukat.) Ami pedig a kislányt illeti: a gyerekek önmagukkal szemben nagyon tapintatosak, csak annyit kérdeznek – szóban vagy tekintettel – amennyi válaszra igazán szükségük van. Én, a barátnője helyében, kivárnám ezt a fajta kérdezést.
És ha a kérdés felmerül, hogyan lehet erre – mindig az életkorhoz szabottan – válaszolni? A válasz “tudományos” háttere, amelyet nem kell feltétlenül részletesen elmagyaráznunk, de nekünk, válaszolóknak feltétlenül tudnunk kell, az a tény, hogy bennünk, emberekben a szexuális érdeklődés nem kizárólagosan a másik nemre irányul. A különbség abban áll, hogy melyik tendencia az erősebb, életünk külső körülményei merrefelé tolnak el minket, milyen adottságokat hoztunk magunkkal – és még hosszan sorolhatnám. A maguk élete is bizonyítja, hogy átjárható útvonal van a kétféle szexuális érdeklődés és vonzalom között, még akkor is, ha az évek múltával egyértelmű profilunk alakul is ki a vonzalmakat illetően. Amit erről aztán az ember mondana, az valahogy így is hangozhatnék: “Különbség van abban, hogy ki kivel érzi jól magát együtt… kik tudják egymást megérteni… és a mi életünk most így alakult, hogy a felnőttek közül legközelebb “őt” érzem magamhoz, vele tudok jól együtt élni…”
De még egyszer mondom: ahogy a gyerek önmagával szemben tapintatos, legyünk mi is azok vele, valahogy annak a felfogásnak a jegyében, hogy a mi együttes életünk természetesen nem titok (nem tabu) – de nem is “napi téma” (mint ahogy heteroszexuális életünk sem lenne az).
Végül egy filmajánlat: nézzék meg Baltasar Kormákur remek humorú – bár jeles filmkritikusok által fanyalgással fogadott – filmjét, a 101 Reykjavík című izlandi mesterművet, maguk ketten, az érintettek.
Azt hiszem, témánkról még sokat kellene beszélgetnünk, biztos visszatérünk még rá.
(E kérdéssel foglalkozik lapunk 48. számában A hét témája rovat is.)
