 |
– Jogosítvány, forgalmi, személyi – darálta a közeg. – Biztosan észrevette, hogy magamban beszélek, most el akar kapni egy bolond nőt. De nekem minden papírom rendben van, rossz lóra tettél, hapsikám!– villant át az agyán. A rendőrön azonban egy cseppet sem látszott, hogy rossz lóra tett. Sőt, gonoszka fények villogtak a szemében, amikor – apuka neveli fogyatékos leánygyermekét-hanghordozással – megkérdezte: Tudja, ön, kedves hölgyem, meddig érvényes a jogosítványa? Úgy érte a kérdés, mint egy arculütés. Némi habogás, dadogás, meddő vitatkozás után kiderült, hogy a jogosítvány egy hónapja lejárt.
Ez már sok volt. A gyerek lázas, a főnök dühös, a férjét nem érte el telefonon, most meg fogják büntetni, pedig épp tegnap éjjel számolgattak a párjával, hogy nem állnak valami fényesen… Gyerekkorában nem volt sírós, ha az öccse bántotta, inkább elbújt a kert végében, hogy ne lássák a könnyeit. Felnőttként még több fárasztó önfegyelem rakódott rá, ám ebben a percben úgy fakadt sírva, mint egy ötéves gyerek.
– Orvoshoz rohanok, beteg a lányom, de ha magának jólesik, büntessen meg!
– Ha megígéri nekem, hogy az orvosnál elintézi a jogosítványa meghosszabbítását is, akkor elengedem – jelentette ki a közeg. – No, mi van? Húzzon el gyorsan, szépasszony – kiáltotta –, mert meggondolom magam!
– Halihó, de szép az élet, ilyen rendes rendőr nincs több a földön! – kiáltotta boldogan, ám mire a rendelőbe ért, újból rátelepedett a pánik. – Hiába úsztam meg a büntetést, a lényeg mégis csak az, hogy születése óta nem volt ilyen magas láza a gyereknek! Uramisten, mi lehet vele? – gondolta magában, és még az sem vigasztalta, hogy percek alatt bejutott a jól ismert orvoshoz. – Ne idegeskedjen, mindjárt vége a délelőtti rendelésnek, azonnal kimegyek magukhoz, és megnézem a lányát.
Tizenöt perccel később az asszisztensnő ablaka előtt állt. – Rohanok a doktor úr után, ő már elment hozzánk, de indulás előtt azt mondta, hogy be kell fizetnem a megújított jogosítványomért háromezer-ötszáz forintot – mondta megkönnyebbülve. A középkorú asszisztensnő alaposan végigmérte, majd kijelentette: ötezer forintot kérek.
– A doktor úr háromezer-ötszázat mondott…
– Negyven év alatt ötezer a tarifa, és 2012-ig érvényes a jogosítványa – hangzott a válasz, ellentmondást nem tűrően. Az asszony szeme nagyra kerekedett: hány évesnek gondol engem?
– Harmincasfélének… – felelte az asszisztensnő rezzenéstelen arccal.
– Nekem huszonéves gyerekeim vannak, nézze meg a számítógépben az adataimat! – mondta sértetten, de a következő percben hangosan felnevetett. – Micsoda őrült nap ez! És milyen ostoba hisztérika vagyok én! Azért dühöngök, játszom el a sértett anyaoroszlánt, mert tizenvalahány évvel fiatalabbnak gondolnak, mint az életkorom? Annak ellenére, hogy fél órával ezelőtt “lebőgtem” az összes szemfestékemet?
– Bocsánatot kérek – mondta az asszisztensnő kimérten –, sokkal fiatalabbnak néztem önt. A negyven felettieknek tényleg csak háromezer-ötszázat kell fizetniük.
– Nagyon kedves – hadarta vidáman, majd néhány perc múlva szinte beröppent a kocsijába. – Tűz, irány a gyerek! – kiáltott magára jókedvűen. – Hej, milyen csodásan süt a nap, de szépek ezek az őszi fák! – gondolta útközben, és amikor otthon megtudta, hogy a magas láz oka egyszerű gyomorrontás, táncra perdült a szoba közepén.
– Anyu, lejjebb ment a lázam, de fáj a hasam, és dühös vagyok – panaszkodott a gyerek. – Képzeld, olyan undok volt a doki… Azt hitte, hogy még csak tizennégy éves vagyok, pedig a múltkor tizennyolcnak néztek a metrón! Anyu, mi bajod, miért nevetsz ennyire?
– Ó, édesem, ne öregítsd magad! Leszel te tizennyolc meg negyvennyolc is! – nevetett tovább önfeledten.
– Mi ebben a vicc?
– Hát csak az, hogy a nem túl hiú nők is szeretik átverni a világot – mosolyodott el halkabban, közben az sem zavarta, hogy kinn zuhogni kezdett az eső, és az ősz bevicsorgott az ablakon, mint egy foghíjas, rosszkedvű öregasszony.
