Ezen elgondolkoztam. Figyelem a nagylányomat (ő kilenc hónapig szopott). Tényleg nehezen beilleszkedő, hozzám túl erősen kötődő, nehezen köt új ismeretséget. A picin is látok jeleket: nem marad meg másnál, ha kimegyek a szobából, akkor sír, és négykézláb kapar utánam. Az apjával is csak akkor érzi jól magát, ha engem nem lát. Amint meglát, átjön hozzám; de ha én ott vagyok, mindenkire mosolyog, ismerkedik, barátságos – de csak az ölemből!
A nagy mentségére szóljon, hogy az apja hasonló természet. De vajon a gyerekeket nem én teszem-e ilyenné? Nem kötöm-e őket túlságosan magamhoz? Lehet, hogy a szoptatás élettani szerepe szűnőben? Sőt, ebben az életkorban már káros? Nincs is módom rá, hogy a picit “elszoktassam” magamtól, mert a nagyszülők távol laknak, és még aktívak, egy-két havonta találkoznak az unokával. Így aztán a gyerek napközben csak velem van. Tényleg a túlzott kötődésből eredő veszélyek fenyegetik-e, és mit tehetnék ennek kivédésére?