Ma inkább a túl laza kötődés, az érzelmi biztonság hiánya fenyegeti a felnövekvő gyerekeket. De kétségtelenül igaz, hogy különböző okokból kialakulhat az a helyzet is – például az anya bizonytalanságából, férjével való rejtett, leplezett konfliktusából, vagy a külvilágtól, az “élettől” való félelméből eredően –, hogy túlzottan köti magához gyerekeit.
Igaz az is, hogy ez neurotizálhatja a gyereket, de azt az állítást azért nem kockáztatnám meg, hogy “pszichésen zavart lesz… soha nem lesz ép ember”. (Mai civilizációnkban egyébként, különböző okok következtében, úgyszólván mindnyájan kisebb-nagyobb mértékben “neurotizáltak”, “idegesek” vagyunk.)
Semmiképpen nem gondolnám, hogy a nyolcadik hónapon túlterjedő szoptatás egészségtelen, káros, betegítő volna a gyerek számára!
Jól tudjuk, hogy szegényebb néprétegekben mindig is, ma is, hosszabb vagy éppen jóval hosszabb ideig szoptattak. De ahogyan tévesnek bizonyultak azok az irányzatok, melyek a szoptatást nagymértékben le akarták rövidíteni, ki akarták küszöbölni, ugyanúgy tévedésnek bizonyult – az én ismereteim szerint – az a törekvés is, hogy a szoptatást úgyszólván a kisgyerekkor végéig, esetleg éppenséggel négy-öt éves korig – egyszóval: minél hosszabb időre – toljuk ki. Ilyen extrém esetekben tényleg előfordulhat a szorongással kísért “túlzott kötődés” (amelyben az elszakadás vágya erős bűntudattal keveredik), és ennek a helyzetnek a feloldására gyakran szakember segítségét kell igénybe vennünk.
A maga esetében, a leírás alapján, nem hiszem, hogy ilyesmiről volna szó, és nem ismerek olyan szakembert, aki a kilencedik hónapig tartó szoptatást kórosan és károsan hosszúnak minősítené.
Szó sincs róla, hogy a szoptatás élettani szerepe szűnőben volna, ellenkezőleg. (Egyre világosabban látjuk, milyen nagy szerepe van az elemi testi egészség, az immunrendszer megerősödése és az egész szervezet kedvező felépülése szempontjából.) Nem hiszem, hogy nagylánya túl erősen kötődne, és azért kötne nehezen új ismeretséget, mert kilenc hónapos koráig szopott. (Az érzelmi biztonságot nélkülöző – például: intézeti – gyerekek barátkoznak túl könnyedén.)
Teljesen normálisnak tartom, hogy a kicsi nem marad meg másnál, ha maga ott van, magát követeli, és egyelőre csak a maga öléből barátkozik a külvilággal. (Ami pedig a nagyot illeti: hiszen maga is írja, hogy apja hasonló természetű.)
Nehéz a mai elszigetelt, többé már nem nagycsaládban vagy faluközösségben élő anyák élete. Ott minden még sokkal természetesebben zajlott, senki nem gondolt arra, hogy valamit is elrontana – hiszen mindennek megvolt a szabott rendje, ő csak ezt követte – és így nem gyötörte magát önváddal, bűntudattal. Igen, nagyszerű, ha felismerjük hibáinkat, jó, ha próbálunk változtatni rajtuk, de a másik oldala a dolognak az, hogy azért el is kell fogadnunk magunkat, tudván, hogy, mint emberek, mindenképpen csak tökéletlenek lehetünk, és változhatunk ugyan, de nem lehetünk “más ember”-ré.
Azzal vigasztalom, amit az indiaiak mondanak – és Weöres Sándor megerősít, más jeles költőkkel, írókkal, mesemondókkal együtt –, hogy a gyerekeink “választanak minket”, hogy a gyerekeink minket választanak. Akkor, valamikor, a legendák szerint, amikor még valahonnan felülről keresik, hogy hová is szülessenek meg… Persze, egy ilyen költői gondolatmenetben ki-ki a maga világképe szerint hisz vagy nem hisz, de én a kép költői igazságában egy valódi – ha tetszik: genetikus – összefüggés kifejeződését is látom.
Ne aggódjon; eddig is jól csinálta, és ezentúl is jól fogja csinálni. Ennek a bizonyítéka töprengése is.
