A Jakupcsek

Csakhogy hazug volna e csevegés…Mert egy olyan emberrel, akinek a hétköznapjait teljesen kitölti a televíziózás, a két fia meg a férje, és aki vacsorafőzés közben a riportalanya sorsán tépelődik, arról kell beszélgetni, ami őt foglalkoztatja.

– Te nem vagy sztár.
– Ez bók vagy sértés?


– Óriási bók. Sőt, fokozom: sztárocska meg aztán főleg nem…
– Köszönöm, magam is remélem. Én olyan ember vagyok, akit – azt hiszem – szinte mindenki ismer, de nem vagyok hajlandó részt venni felesleges “vonulásokban”… A mi pályánkon sokakat áltatnak talmi sikerekkel. Pedig ehhez a hivatáshoz hallatlan alázat szükségeltetik, és a siker mögött mindig kell lenni gyötrelemnek, harcnak, sok-sok tapasztalatnak, önismeretnek. Csak így lehetünk hitelesek.






– Alázat, hitelesség, önismeret… Ha este letelepszem a televízió elé, nem hiszem, hogy ezek a fogalmak jutnak majd eszembe. Épp ezért szerzett nagy örömet az a délután, amikor – bevallom, véletlenül – megnéztem a drogosokról szóló műsorodat. Hiteles szereplők, drámai élethelyzetek, aktív közönség! Ritka élmény volt.
– Szeptemberben kezdtük a műsort, hatalmas munka, nagyon szeretem. Olyan történetek kerülnek terítékre, amelyekről leszoktak az emberek, mert a mindenáron való szórakoztatás vágya és a politika kisodorta a médiákból a közéleti problémákat és a magánügyeket. Pedig e konfliktusok átszövik a hétköznapjainkat, együtt élünk velük!


– Amikor drogos fiatalokkal, gyermeküket eltemető anyákkal beszélgettél, éreztem, nem tudsz kívül maradni. Éppúgy aggódsz, szorongsz és felháborodsz, mint bármelyik szülő.
– Az indulataimat le akarom gyűrni magamban, de az érzelmeimet nem! Természetesen vannak a magánéletemnek zárt bugyrai, de azt mindig felvállalom, hogy anya vagyok, nő vagyok, én is küszködöm sok gonddal, és, ha kívül maradok, akkor nem tudom megkérdezni azt, amit a képernyő előtt ülők megkérdeznének. A műsor indulása óta komoly drámákat élek át. Volt szó terrorról, eutanáziáról, pályaelhagyó nővérekről, válás utáni gyerekelhelyezésről, hogy csak néhány példát említsek. A legnagyobb vihart e legutóbbi kavarta. Úgy kezdődött, hogy kaptam egy e-mailt egy férfitól: válófélben vannak, ölik egymást, a mama lelépett, később elvitte a gyereket is. Ennek hatására kerestünk olyan apákat, akik elkeseredett küzdelmet folytatnak a gyerekükért. Torokszorító történeteket hoztak…





 
– Nehéz rávenni a szereplőket, hogy a nyilvánosság előtt vállalják a sorsukat?
– Szeptember óta elértük, hogy ma már rengetegen jelentkeznek nálunk. Valószínűleg azért, mert aki már volt vendég a műsorunkban, az megtapasztalhatta, hogy tisztességgel törődnek vele, hogy olyan újságírók veszik körül, akik nemcsak szerepeltetik, de utána segíteni is képesek.






– Nem érzed, hogy kilógsz a jelenlegi tv2-ből?
– De. És örülök neki. Ám hadd csavarjak egyet a mondatodon: bízom abban, hogy ezzel a műsorral inkább “belógok”, azaz becsempészek valami mást, valami pluszt a kereskedelmi televíziózásba. Meggyőződésem, hogy egy kereskedelmi tévé a sok szórakoztatás mellett felvállalhat olyan műsort is, amelyik egyrészt segít az embereknek a hétköznapi konfliktusok megoldásában, másrészt arra készteti őket, hogy beleszóljanak a közügyekbe. Jelzem, a “kilógás” ellenére is magas a műsor nézettsége! Ezzel azt bizonyítottuk a kicsi – remek újságírókból álló – stábbal, hogy “nem kell lemenni kutyába”, nem kell a színvonalat a nézettség érdekében még lejjebb nyomni, és nem kell “kamuzni”… Mindezt kevesen hitték el nekem, de adtak egy lehetőséget. Bármily meglepő, de a terrorról vagy az eutanáziáról szóló műsort sok fiatal nézte. Tudod, miért? Mert az embereket érdeklik a komoly témák is, ha azokat hitelesen – nem unalmasan! – dolgozzuk fel.