A Jakupcsek – II. rész

– Mennyire befolyásolja az életedet a nézettség?
– Nagyon. Minden délelőtt, tíz óra után egy perccel csörög a telefonom, és én roppant izgatottan várok három számot. Az első a műsor tetszésindexét jelzi, a második a fiatal nézőkre, a harmadik pedig a teljes nézőszámra vonatkozik. Tagadhatatlan, hogy e számok meghatározzák a stábunk közérzetét, létét… Nem érdemes ezzel kapcsolatban fanyalogni, tudomásul kell vennünk, hogy nagyon fontos, hányan néznek minket. Bár a jó nézettség nem feltétlenül értékmérő, ám a rossz, bizony az. Szóval, mindennap megmérettetünk.

– Hogy viseli el a családod, hogy te mindennap megmérettetsz?
– Köszönöm, jól. Sok minden megváltozott körülöttem, amióta először – közel tíz éve – találkoztunk.

– Emlékszem, éppen váltál, két kicsi gyerekkel egyedül éltél. Mindent felborogattál magad körül. Költözködtél, lakást vettél…
– Azután kilenc éve becsöppent az életembe a párom. Ha nincs más megoldás – hazaviszem neki a gondjaimat. Ha frusztráció ér, ráöntöm. Nagy szerencsém, hogy a férjem borzasztóan nyugodt, ráadásul ismeri a szakmát, tudja, milyen közegben dolgozom, mi történik egy forgatáson. Persze, ő is hasonló hektikussággal él, hiszen filmes. Most például hat hétig Pados Gyulával forgat éjszakánként. Alig találkozunk. De utána jöhet egy nyugodt, szép időszak…

– Ha nagyon kiborulsz valamitől?
– Ritkán szoktam. De ha mégis, akkor ő megpróbál megnyugtatni, és még azt is elviseli, hogy én másfél órát telefonálok, hogy rendezzem a konfliktust. Az évek során rájöttem, hogy rögtön kell szólni, ha valami nem tetszik. Utálom a konspirációt – az ebédlői, kávéházi, folyosói suskust –, mert iszonyatos energiákat köt le. Bárkinek elmondom, ha bajom van, ezzel lehetőséget teremtek magamnak és az “ellenfelemnek” a tisztességes rendezésre. E korrekt eljárással “belekompromittálom a jóba” a másikat… Ezt Göncz Árpád mondta, szerintem gyönyörű gondolat.

– A fiaid mit szólnak az ismert mamájukhoz?
– Nincsenek elájulva a tévétől, a médiaszerepléstől, normálisan viszonyulnak a munkámhoz. Mondok példát. Két hete ment a műsorom, amikor a Kicsi (jelzem, már ő sem kicsi, hiszen tizennégy éves, lelkes vízilabdázó) a következő kérdéssel jött haza az uszodából: mi a csudát csináltál? Mindenki a műsorodról beszélt! És akkor megnézte az adást, pedig nem gyerektéma volt. Klasszak a fiaim! A tizenhét éves nagy is távol él a televíziótól, legfeljebb a sportot meg a hírműsorokat nézi. Szorgalmas, mint én, mániákusan kenuzik, olimpiai bajnok szeretne lenni.

– Hogy fogadták el a gyerekek az új párodat?
– Kicsik voltak, mégsem mondhatom könnyűnek a kezdetet. Amíg kialakultak a helyi értékek, kinek mi a szerepe, kitől mit várunk… De remekül összerázódtunk. A párom abszolút tekintély.

– Három férfiemberrel élsz. Nehéz?
– Naná! Iszonyatos gyepálás alatt vagyok. Mindennel kapcsolatban. Külsőm, belsőm, ruhám, műsorom… Persze, ez tartást is ad!

– Ki a főnök?
– Leginkább a gyerekek. Ők határozzák meg az életünket. Bár azzal is tisztában vannak, hogy mi mindketten nem egyszerűen dolgozni járunk, hanem valamiféle hivatástudatból dolgozunk. Tudják, hogy vannak helyzetek, amikor a munkának elsőbbsége van. Ez nem baj. Észrevétlenül tanulják meg, hogy a munka nem szükséges rossz.

– Mikor érezted magad különlegesen jól e kvartettben?
– Másfél évvel ezelőtt, Amerikában. Döbbenetesen összecsiszolódtunk. Csak egymásra figyeltünk, a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük, felfedeztünk egy idegen világot. Ekkor jöttem rá, hogy semmi sem nevel úgy, mint a közös élmény. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez kijutott nekünk.

– Mostanában nemigen lehet időd ilyen hosszú kikapcsolódásra. Őrületes hajtásban élhetsz, minden áldott nap adás!
– Szombat, vasárnap kivételével. De ne feledd, nekem évekig két állásom volt: a reggeli rádiózás mellett mindig ment valamilyen tévéműsorom. Ma a felvételi heteken egy nap alatt két műsort veszünk fel, egy pedig élőben “megy le”. Erős menet. Ilyenkor bemegyek reggel kilencre, este nyolckor érek haza, közte egy pisilés…

– Hány kiló vagy?
– Évek óta ötvenhét, és ez nem moccan.

– Most mégis vékonyabbnak látszol, talán ez a kisfiús haj…
– Lehet, de nem bánom. Azért sem, mert a műsorvezetőnők között én vagyok a korelnök. Januárban leszek negyven.

– Ha egy idő után azt mondják: kedves Gabi, te nagyon tehetséges lány vagy, de nekünk csak huszonéves kell a képernyőre…
– Szögezzük le a legfontosabbat: nekem nem a képernyővel van viszonyom, hanem a médiával! Minden érdekel, ami a televíziókban történik. Amúgy az élet már kétszer sodort olyan helyzetbe, hogy tépelődnöm kellett e kérdésen… Szerencsére az akkori válaszaimat elsöpörte egy új műsor. Tehát az alapdiplomám – magyar-művészettörténet szak a bölcsészkaron – meg az azóta szerzett szakmai hitel és tapasztalat alapján azt gondolom, hogy még sokáig nincs félnivalóm.

– Az olaszok legnépszerűbb műsorvezetője, Mauritio Constanzo öreg, alacsony, duci, kopasz, nem hord nyakkendőt – tökéletes antisztár! –, és egy ország rajong a beszélgetős show-jáért.
– Sok országban jöttek már rá arra, hogy a személyiség és a hitelesség nagyon fontos tőke. Az érzékeny témákhoz igenis kell valamiféle élettapasztalat. Szülnöd kell, válnod kell, halnod kell, élned kell, temetned kell, pereskedned kell… Tartás is kell, hogy el tudd viselni más emberek problémáit. Mivel az én életem rendben van, sok energiám marad arra, hogy másokra és a világ dolgaira figyeljek. Mindennek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy hihetetlenül felgyorsult a televíziózás. Ha egy műsor sikeres, megér másfél évet…

– Mi hiányzik az életedből?
– A biztonság.

– A magánéletben?
– Ugyan, ott hála istennek, megadatott! Különben nem bírnám így a gyűrődést. A munkámra gondolok!

– Eddig minden műsorod sikeres volt, azt hallottam, hogy becsülnek a kollégáid, szerződés köt a tv2-höz…
– Ó, igen. De képzeld el, mégsem tudom, mi lesz a műsorommal és velem januártól!

– Hogy bírod e bizonytalanságot?
– Mint te, ő, mi, ti és ők…