A színház ágyhoz megy
Az örökmozgó Norbi Mikulás- figurát készít
Tudják, hogy a kórházak gyerekosztályainak jó részén reggeltől estig bekapcsolva hagyják a tévét? Nem jó ez, de sajnos, az elfoglalt nővéreknek nincs idejük arra, hogy játsszanak a gyerekekkel, és értelmes foglalatosságot találjanak nekik. A szülők pedig, különösen, ha hosszú kórházi tartózkodásról van szó, elfáradnak, kimerülnek, a gondolataik gyakran járnak a kétfelé szakadt család otthon élő felén. A Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítvány önkéntesei hetente egyszer egy-egy gyerekosztályra látogatnak, és ott hajtogatnak, rajzolnak, játszanak a kis betegekkel.
 |
Magdi és Ili öt órakor érkeznek a Heim Pál Kórház hematológiai osztályára, benéznek a kórtermekbe, köszönnek: itt vagyunk, gyertek! A gyerekek meg jönnek sorban. A négyéves Petra, aki addig filmet nézett az ágyacskájában, csöppnyi szobatársának, Zsófinak is csinál Magdiékkal vécépapírhengerből és piros papírokból jópofa Mikulást. Kriszti, aki a kezelések miatt egy darabig nehezebben mozog, a múlt héten megcsodált képet szeretné újra elkészíteni. Ágnes fehér tüllből tündért varrogat, gyönyörűt, Norbi is siet, hogy a látogatására érkezett ikertestvérének, Zolinak oda tudja adni a Mikulást.
– Szerintem mások is érzik azt, amit én éreztem negyvenévesen – mondja Magdi. – Azt, hogy valami értelmeset, hasznosat szeretnék tenni, túl a napi taposómalmon, valamit, nem magamért, hanem másokért. Aztán, amikor a fiam három hónapig halálos betegen feküdt, és az apjával ott voltunk mellette, átéltem, milyen nehéz a beteg gyereknek, a szülőknek, mire van ilyen időkben szükség.
Dani már meggyógyult, és örül, hogy az édesanyja segít más gyerekeken, ráadásul ő a nagymamájára is büszke lehet. Erzsi néni az, aki a legtöbb ötletet, segítséget adja az alapítvány önkénteseinek. Ilire is ő talált rá, aki akkor a Bábszínház ruhatárában dolgozott, és minden távozó kis nézőt megajándékozott egy, az előadás alatt készített hópihével. Figyelem őket, a csendes tapintatukat, ahogy mindent a kis kezek alá, a gyerekek kedvére tesznek. Itt semmi sem kötelező, de minden olyan érdekes. Még a csak előző nap érkezett izgő-mozgó Norbit is sikerül lekötniük. Csak pár kedves szó, és rábeszélik Krisztit, hogy a képre tegyen egy napocskát is, legalább a felhők mögül kukucskáljon ki a ragyogás.
Sikerül! Kriszti és Petra leukémiások, a kezelés során elveszítették a hajukat, de már gyógyulnak, csak ez számít. Vannak teljesen ágyhoz kötött gyerekek, akiknek fekhelye mellett báboznak, játszanak, az infúziós állványt díszítik fel tündérekkel, papírállatokkal.
Létezik olyan gyerekkórház, ahol figyelve ágyszínházasok munkáját, főállású gyerekfoglalkoztatót vettek fel, de keresték már őket nővérek is, hogy tanuljanak tőlük. Ők pedig egymástól tanulnak: van, aki a saját családjától is gipszkiöntőt kap a névnapjára, hogy be tudja vinni a gyerekeknek a kórházba. Sok gyerekosztályon fogadnák őket örömmel, de sajnos, kevesen vannak. Örülnek minden jelentkezőnek, aki heti egy alkalommal elmenne egy-egy kórházba, mindig ugyanoda, és vállalná, hogy felvidítja, elfoglalja a kis betegeket.
Aki úgy érzi, hogy van heti egy-két órája, kedve és szándéka erre, az keresse a Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítványt Budapesten, a VI. kerületben, a Margitháza u. 14. szám alatt, vagy hívja őket a 06-20-971-0226-os telefonszámon! (E-mail cím: gyermekvilag@freemail.hu)
Házirend és madártej
A jó segítség egyik titka az, hogy az ember olyan tevékenységet találjon, amely beleilleszthető az életébe. Ne legyen túl nagy a teher, hiszen akkor előbb-utóbb abbahagyja.
Vezér Lia biztosan jól választott, hiszen hetedik éve jár… hogy hová, azt nem mondhatom meg. Legyen elég annyi, hogy egy egyház által működtetett anyaotthonba, ahol az otthonról menekülni kényszerülő anyák élnek a gyerekeikkel. Köztük értelmiségi nők, még művészek is, akiket nem ritkán egy jól fésült, diplomás, a társadalom normális tagjának látszó férj vert meg úgy, hogy kórházba került a keze alól. Talán megértik, hogy nem árulhatunk el az otthonról és lakóiról semmi olyat, ami alapján megtalálnák őket azok, akiktől félnek.
– Olyan történetekről tudok, amelyeket az ember el sem tud képzelni – bólogat Lia, aki havonta egy szombatot tölt az otthonban, általában nyolc órát, néha többet. Amúgy a Nemzeti Alapítvány munkatársa, pályázatok fogadásával foglalkozik. – Amikor reggel megérkezem, megbeszélem a gondozónőkkel, mit kell csinálnom, bár itt az anyák ellátják magukat, ez fontos feltétel. Nekem csak arra kell figyelnem, hogy a főzés, a takarítás ugyanúgy történjen, mint más napokon. Játszom a gyerekkel, vagy legépelem a házirendet, fordítok, ha kell, a lényeg, hogy ott legyek, és így a gondozónők el tudjanak menni egy kicsit. Emellett meghallgatom az asszonyokat, ebben a lelkiállapotban ez a legfontosabb. Hogy újra és újra elmeséljék a történetüket. Ez is segítség.
De megesett már, hogy állást tudtam szerezni valamelyiküknek, és ruhaneműt is gyűjtöttem, hiszen sokszor egy szál ruhában jönnek el otthonról. Olyan is történt, hogy egy anya madártejet akart főzni a gyerekeinek, de nem tudta, hogyan kell, hát megtanítottam. Pogácsát is sütöttünk így együtt.
Öt-hat család, húsz ember, sebekkel, fájdalmakkal, rémülten. Elképzelhető, milyen nehéz összehangolni őket, közös szabályokat betartatni velük, és elfogadtatni azt, hogy vegyék kezükbe az életüket, keressenek új utat. Fogják fel, hogy ez csupán átmeneti segítség, ezért elsősorban maguktól és ne mástól várják a megoldást!
Beszéltem az otthon vezetőjével is, aki azt mondta, jó, ha valaki így kívülről nézi a problémát, hogy valaki, aki nem részese a mindennapoknak, aki havonta egyszer jön, sok dolgot másképpen lát, mint ők, odabent. Észreveheti azt is, amit csak messzebbről lehet látni, és ez is nagy segítség.
Ünnepek idején könnyebb előcsalogatni magunkból a jót, könnyebben adunk és teszünk másokért. Pedig ez az igény év közben is itt van bennünk. Emlékeznek? Azt kérdeztem az elején, ugye, jó érzés, ha valami jót teszünk? Akikről írtunk, higgyék el, ugyanolyan emberek, mint mi, nem csodabogarak. csak talán előrébb tartanak a maguk életében. Ők már tudják, – de az is lehet, hogy csak érzik –, hogy a világot nem a technika, nem a tudomány, nem a pénz, nem is az információ, csakis és egyedül az emberi jóság teszi élhetőbbé.
“Vigasz, ha segíthetek”
Raksányi Kund fia középiskolásként szokott rá a gyógyszerekre, drogokra, Kund mindent elkövetett, hogy leszoktassa őt a kábítószerről.
– Együtt éltünk a fiunkkal, aki nem dolgozott, és mi nem küldtük el itthonról akkor sem, amikor már eladta az ékszereket, könyveket, hogy drogot vegyen az árukból – meséli Kund. Akkoriban fordult a Mátrix Egyesülethez, ahol hasonló problémáktól szenvedő szülőkkel találkozhatott.
– A drogosok hozzátartozói bármi áron, erőn felüli áldozatokkal is meg akarják menteni a kábítószerest. Mindent meg akarnak csinálni helyette, mert nem bíznak abban, hogy képes ő is elvégezni. Csak a szenvedélybeteg körül forog az életük, és idővel az egzisztenciális problémák mellett komoly neurózis, depresszió sújthatja őket. Én is túlfeszített, mániás mentési kísérletekkel próbálkoztam. A Mátrixban, a szülőcsoportban új viselkedésformát tanultam: az elengedést, azt, hogy nem szabad tiltani, parancsokat osztogatni, erkölcsi prédikációt tartani, ugyanakkor nem lehet megengedni a szenvedélybetegnek, hogy általunk fenntartsa a drogozást. Akkor a fiam már fenntartó kezelésen volt, és a többi szülő azt tanácsolta, hogy tudatosítsuk benne: ha újfent illegális droghasználaton kapjuk, el kell költöznie hazulról. Amikor újra drogozott, megrettent, hogy az utcára kerül, és egy alapítványhoz fordult, ahol absztinenssé vált.
Kund – aki egyébként kvantumkémikus – ezekben az években elvégezte a Haynal Imre Egészségügyi Főiskolán az addiktológiai konzulensi szakot, hogy segítséget nyújthasson a szenvedélybetegek szüleinek. Idővel a Mátrix Egyesület titkára lett, s azóta több rehabilitációs intézetben is rendszeresen találkozik drogos fiatalok szüleivel, szenvedélybetegekkel, valamint ismeretterjesztő előadásokat tart a kábítószerről.
– A fiam a gyógyulása után nevelő lett Komlón. Győzelmi eufóriában voltam, amiért meggyógyult, jártam a szülők közé, s reményt próbáltam adni nekik a saját példánkkal – mondja. Sajnos, a “győzelmi eufória” nem tartott sokáig. Kund fiának ott kellett hagynia az intézetet, később sikereket ért el szájharmonikásként, azonban lámpaláz gyötörte a fellépések előtt, ezért újra elkezdett ópiátszármazékokat szedni. A fiú drogtúladagolás vagy ismeretlen drog használata miatt életét vesztette.
– A halála óta valamiféle vigaszt jelent, hogy a többi szülő mellett lehetek, hogy segíthetek nekik. Elmondom, ne higgyék, hogy az én fiam sorsa vár az ő gyerekeikre is. Mert igenis vannak sikeres, szerencsés esetek, gyógyulások is: például nemrégiben az egyik fiú felsőfokú képesítést szerzett, majd jó állást kapott egy számítógépes cégnél. Ilyenkor úgy érzem, egy pici részem nekem is van a sikerben…
A Mátrix Egyesületet a következő számokon érhetik el:
Dr. Dietz Gusztávné elnök: 329-7326, Raksányi Kund: 06-30-4393336
“Magamért is teszem”
Mária tíz éve rendszeresen látogat idős, beteg, embereket. Nem hivatásszerűen csinálja, nem is pénzért, mégis úgy érzi, hogy sok mindent kap ő is.
– Korán lettem nyugdíjas, valamit csinálnom kellett, csinálni akartam. Akkor kezdtem bele az idősek házi ápolásába. A szakmám vegyésztechnikus, az egészségügyben sohasem dolgoztam, de mindig sok idősebb ember vett körül, talán ezért választottam őket. Nekem legalább annyira szükségem van rájuk, mint nekik rám, a rendszeres elfoglaltság létfontosságú a számomra, így hát önzés-e vagy önzetlenség, amit teszek, nem tudom. Most két nénihez járok mindennap, az egyikőjük teljesen mozgásképtelen, ezért már reggel fél hétre oda kell érnem hozzá. Megmosdatom, felöltöztetem, megetetem, segítek elkezdeni a napját.
Utána megyek a másik nénihez, akit inkább lelkileg kell ápolni, ez ugyanolyan fontos. Remekül el lehet vele beszélgetni Adyról, zenéről, könyvekről, a napi eseményeket viszont nem hajlandó követni, de ezt én nem bánom. Sokan úgy gondolják, egy idős ember már nem lehet barát, társ, pedig ez nem így van, én nagyon jól érzem magam a társaságukban. Persze, azért vannak nehéz pillanatok is. Nem szépítek, az embernek néha nincs kedve tisztába tenni egy nyolcvanéves nénit, de hát muszáj. Nem akarok nagy szavakat használni, őszintén megmondom: ha megkérdezik, miért csinálom, nem tudok határozott választ adni. Csak azt tudom, hogy borzasztóan hiányozna, ha abba kellene hagynom.
