– Neked talán annyival könnyebb, hogy átestél a tűzkeresztségen. Nem kell hívni a mamádat, hogy segítsen füröszteni, pelenkázni.
– Ilyen gondom sosem volt. Kisgyerek korom óta tudtam, hogyan kell fogni egy csecsemőt, ha a kezembe adják. Az anyaság utáni vágy nálam elég korán megmutatkozott. Sokáig babáztam. Anyukámnak rugit, bébiételt kellett venni a babáimnak. Máig emlegeti, a kolléganőjének én mutattam meg, hogyan pelenkázza praktikusan a csecsemőjét. Lehettem nyolc-tíz éves. Inkább az a nehéz, hogy mindig figyelni kell: miért sír a kicsi, mitől bántódik meg a nagy.
– Nem híztál egy dekát sem. Vagy ez családi vonás nálatok?
– Valószínűleg. Domonkossal kilenc kilót híztam, ebből négy és fél volt az ő súlya, maga a lepény is majdnem négy kilót nyomott. Szinte hihetetlen. Egy deka felesleg nem maradt rajtam. Anyu is ilyen alkat, nyilván tőle örököltem. Terhességem alatt is azt ettem, amit akartam. Ha császárszalonnára támadt gusztusom, azt ettem, ha csokira, akkor azt. Persze, nem két táblával egyszerre, csak pár kockát. Nem is kívántam többet. Semmit nem vontam meg magamtól, ez látszik a gyerekemen. Ő nőtt meg, nem én. Egyébként a legjobb fogyókúra a két gyerek. Nem semmi rohangálni utánuk egész nap.
– Ahogy én ismerem az Anyukádat, Kállai Borit, rá is számíthatsz.
– Rengeteget segít és van még egy daduskánk is, a pótnagyi. Nélkülük nem menne a dolog. Azzal együtt, hogy jelenleg főállású anya vagyok. Domonkos még nagyon picike ahhoz, hogy nélkülözzön engem. Ahogy nagyobb lesz, kezdem újra az éneklést, vagyis folytatom ott, ahol egy éve abbahagytam. Ezzel megvárom a jövő évadot, addigra pont visszaszerzem a kondíciómat.
– Harmadik gyerek?
– Mindig kettőt akartam. Most már gondolni kell a pályámra is, bár nem vagyok még lekésve semmiről, egy operaénekesnő harminckét éves korára érik meg, és addig még van öt évem. Szeretném majd visszakapni a kedvenc szerepeimet, például Gildát a Rigolettóban, és mellé még néhányat.
– Karácsony. Szeretted gyerekkorodban?
– Olyan misztikusnak tűnt, mert hozzánk Jézuska hozta a karácsonyfát. Sosem láthattam, amíg a szüleim feldíszítették a fát. Hazamentünk, és ott volt. Először mindig a nagymamámat kerestük fel, így mindig kétszer jött a Jézuska.
– Hozzátok most ki jön?
– Ki más, mint a Jézuska! Benedek nagyon várja. Akár a Mikulás bácsit.
– Ez lesz az első karácsonyotok négyesben. Készülsz rá?
– Nem különösebben. Nekünk már az is nagy boldogság, hogy együtt lehetünk. Eddig hárman ünnepeltünk, most itt lesz velünk az új jövevény. Nagyobb a család. Remélem, még nagyobb lesz, ha jönnek majd sorra az unokák
– Az még odébb van. Mit főzöl ennyi éhes pasinak?
– Benedeknek most a mézes süti a mániája. Valamelyik nap is jött a nagymamám – neki a dédije – és nekiláttunk gyúrni, ő meg velünk formázta a holdacskát, csillagocskát, fenyőfácskát. Előkarácsonyt tartottunk. Fahéj- és szegfűszeg illatban úszott az egész lakás. Nálunk rántott hal nélkül sincs karácsony, ez a férjem kedvence. Már csak azt szeretném, hogy hó is essen, mert az új lakásunkban kert is van és gyönyörű a kilátás a nagy ablakból. Hagyománypárti vagyok, szerintem ez tartja össze a családot.
– Ki se néznék belőled.
– A két gyereket se nézték ki belőlem. Az anyaság sok mindent kihoz az emberből, főleg a második szülés után. Kinyitottam a szemem a műtőasztalon, és hirtelen átvillant rajtam, hogy úristen, nekem énekelnem kell. Ezen magam is meglepődtem. Most, hogy már én is szültem két gyereket, Anyuval is jobban kijövünk. Sose voltunk távol egymástól, most még közelebb kerültünk. Már nem vitatkozom vele annyit. Sokat szelídültem.
– Melyik gyerekben ismersz magadra?
– Külsőleg Benedek szakasztott az apja, Domonkos már nem annyira. Benne sokkal jobban föllelhető vagyok én is. Szerintem Benedek a realitások embere, belőle valószínűleg nagyon vagány fickó lesz, Domonkos pedig művészlélek. Már a hasamban megéreztem. Egész másként mozgott, más volt a viszonyunk, mert én kapcsolatot tartottam velük a pocakomban is. Beszélgettem velük. Benedek Ikrek, Domonkos Oroszlán – és egészen más. Könnybe tud lábadni a szeme, ha azt akarja, hogy vegyem fel. Ha zenét hall, látom rajta, hogy élvezi. Gőgicsél és fülig ér a szája. Nem tudom, mi lesz belőle. Talán karmester?
– Bízzuk rá. Mit veszel nekik karácsonyra?
– Benedeknek már kívánságai vannak. Nézi a mesecsatornát, azon mennek a szép reklámok, és mondja, hogy miket szeretne. Természetesen nem kap meg mindent, majd válogatunk. Domonkost megajándékozzuk valamivel, mert nem akarok különbséget tenni közöttük. Egyik se érezze, hogy a másikkal kivételezünk. Néha úgy agyonpuszilgatnám a kicsit, és nem teszem, mert a bátyja figyel és elvárja, hogy őt is szeretgessem. Képzeld egyik nap odament hozzá és így szólt hozzá “Mi van, szia, cunci-munci!” Azzal a hangsúllyal, ahogy mi szoktuk. Máskor meg így üdvözli: “Szia, Domonkos! Én vagyok a bátyuskád.” Nagyon szereti, és alig várja, hogy megnőjön, mert akkor tudnak majd együtt fénykardozni. Mi még Zsebi babával játszottunk, meg Manócskáztunk. Most már fénykard van, meg Harry Potter.
– Mi volt jobb, amikor még gyerek nélkül voltál?
– Az, hogy szabadon rendelkeztem az időmmel. Most már nem. Más dolog, hogy szabad ember vagyok, magam döntök az életemről, de az anyaság nagyon nagy kötöttség is. Hiába megyek el hazulról, az eszem mindig otthon jár. Egy anya folyton-folyvást aggódik, és ez már mindig így lesz. Örökös készenlét. Édes teher. Adolf szokta mondani: köszönöm neked ezt a két gyönyörű gyereket. Én ugyanúgy köszönöm neki. Ha például ágyba hozta a reggelimet. És még mondja valaki, hogy nem jó dolog anyának lenni!
Apuka vonatozik és mesél.
Annak idején sokan irigyelték Barbarától Adolfot. A nők ma is emlegetik, és hiányolják a képernyőről. Muszáj volt megkérdeznem:
– Hová tűntél el a nézők elől és miért?
– Találtam jobbat a tévénél, sőt az ügyvédségnél is. Üzletet építek. Kialakítottam egy vásárlói klubhálózatot, és a magam ura lettem. Nem dolgozom napi tizennégy órákat, több a szabadidőm és el tudom tartani a családomat. Az élet nemcsak abból áll, hogy megállás nélkül taposom a mókuskereket, és mire jutok vele? Soha nem éreztem magam ennél jobban.
– Milyen az életed négyesben?
– Remek. Benedeknél kicsit furcsa volt, hogy már hárman vagyunk, és nem nagyon tudtam, mit lehet férfiembernek kezdeni egy kisgyerekkel. A másodiknál már nem volt ilyen gondom. A picivel Barbara foglalkozik, nekem Benedek jut. Sokat lovacskázunk, festünk – épp tegnap ragasztottunk egy Dinoszauruszt –, autópályát építünk, verekszünk, birkózunk. Meséket is olvasok neki. Jelenleg a távol-keleti mondavilággal, kambodzsai mesékkel ismerkedünk. Neki is tetszik, meg nekem is. Csodálatos látni, amikor felébrednek, vagy lefekszenek a gyerekeink. Alig várom, hogy kicsit nagyobbak legyenek, és vihessem őket kosárlabdázni. Na és a kocsmába is én fogok velük járni, meg csajozni is, nem a feleségem.
– Kettesben mikor voltatok utoljára?
– Tegnapelőtt. Kettesben megvacsoráztunk, utána elmentünk kaszinózni. Persze, viszonylag ritkák az ilyen együttlétek. És nagyon jó négyesben is. Új lakásba költöztünk, a karácsonyt is másként várjuk, mint eddig. Nagyobb fát kell venni, és először vesszük körbe négyesben. Szenteste halat eszünk, ez már hagyomány nálunk, utána sorra látogatjuk a családunkat. A szüleim elég távol élnek Budapesttől, hozzájuk is elmegyünk, hogy ők is gyönyörködhessenek az unokákban.
– Ebben a szép nagy házban elférne még egy gyerek.
– Nekem semmi kifogásom ellene. Lányról nem is álmodom, mert lány nyolc generáció óta nem született a mi családunkban. Pedig a nevét is kitaláltam: Laura Lea lenne, ha valaha is lenne. Barbara egyelőre hallani sem akar a folytatásról, de eljöhet még az az idő, amikor ismét babázni szeretne. Kivárom.
