Hát újra kézbe vettem. És másodjára is boldogan fedeztem fel, hogy igen, a szabadság levegője teszi olyan méllyé, tágassá, otthonossá, és lefegyverző őszintesége miatt lehet annyira szeretni.
– Azért van mindez, mert – ahogy írod – , feltöröd benne a titkok pecsétjét?– Isten kegyelmi ajándékul azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő és ifjú arcomat, arányos testemet elkezdi csiszolni, színeiben halványítani, kezdetben alig észrevehetően, majd már látványosan öreggé, legalább is éltesebbé tenni a magam mögött hagyott egyre hosszabb út. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgatást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. Mikor a nagy amerikai költőt, Whitmant fordítottam, elbűvölt
egyik versének a címe: Az öregség villogó csúcsain. Éreztem a csúcs tiszta hidegét, tárgyilagos villogását, az előttem váratlanul kitáruló horizontot, a teljesen áttekinthető, életem folyamán megtett valóságos és spirituális kilométereket. Nem ijesztett, hanem elragadott. Nekem a múló idő csak adott, bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az
ifjúság édes kelléktárából, nem erre lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem történetét. Fiatal éveimben dehogy lett volna bátorságom megmutatni magamat olyannak, amilyen voltam. Most, Elise írása közben úgy éreztem, nincs tovább semminek se szépítése, sem elhallgatása. Isten maga az irgalom, és nekem még azt is megadta, hogy hozzám, személyemhez is szeretettel közeledtek a sosem látott olvasók. Miért hallgatnék el bármit, emléket nem sértek meg az igazsággal, magamról meg legyen igaz az emlék, amelyet hagyok.
 |
Édesanyjával |
– Rendkívüli lelkierőre vall, az, ahogy szembenézel önmagaddal, hogy milyen féltékeny elutasítással fogadtad – az ugyancsak négyéves – Cilit, a zentai, sebesült, trianoni árvát. Mi tette egy életre emlékezetessé azt a néhány, válságos percet?
– Rokonszenv, ellenszenv titokzatos érzések. Vagy azonnal felel valaki egy idegennek az ő életébe való kerülésére, vagy kétségbeesik az osztozás lehetőségétől, vagy szimplán gonosz és irigy lesz, ahogy a négyéves Magdolna-Dódi önmagam. Riadtan és felháborodottan fogadtam apán váratlan ajándékát, megpróbáltam kivédeni a tényt, aztán a csodát. De még irigységemnek, féltékenységemnek is hátrálnia kellett egy ilyen tökéletesen kiszolgáltatott és családtalan, szólni is csak titokzatos, megfejthetetlen
 |
A debreceni egyetem ifjú bölcsészdoktorai |
szavakat tudó teremtés előtt. Cili vonzóereje azonnal hatni kezdett, talán amiatt, hogy kérés nélkül azt is visszaadta, ami jogszerűen az övé volt, az árva egyenruhát. Azt hiszem, az öntudatlan szégyenkezés munkált bennem, amikor végül mégis összeölelkeztünk. Olyan gazdag voltam, ép, engem szerető családommal, s ő olyan valódi árva, miként Iluska a János vitézben. Az érintés varázserejű volt, még nem tudtam, hogy szeretem, de már szerettem.
