– Azért van mindez, mert – ahogy írod – , feltöröd benne a titkok pecsétjét?
– Isten kegyelmi ajándékul azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő és ifjú arcomat, arányos testemet elkezdi csiszolni, színeiben halványítani, kezdetben alig észrevehetően, majd már látványosan öreggé, legalább is éltesebbé tenni a magam mögött hagyott egyre hosszabb út. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgatást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. Mikor a nagy amerikai költőt, Whitmant fordítottam, elbűvölt egyik versének a címe: Az öregség villogó csúcsain. Éreztem a csúcs tiszta hidegét, tárgyilagos villogását, az előttem váratlanul kitáruló horizontot, a teljesen áttekinthető, életem folyamán megtett valóságos és spirituális kilométereket. Nem ijesztett, hanem elragadott. Nekem a múló idő csak adott, bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az
Édesanyjával |
– Rokonszenv, ellenszenv titokzatos érzések. Vagy azonnal felel valaki egy idegennek az ő életébe való kerülésére, vagy kétségbeesik az osztozás lehetőségétől, vagy szimplán gonosz és irigy lesz, ahogy a négyéves Magdolna-Dódi önmagam. Riadtan és felháborodottan fogadtam apán váratlan ajándékát, megpróbáltam kivédeni a tényt, aztán a csodát. De még irigységemnek, féltékenységemnek is hátrálnia kellett egy ilyen tökéletesen kiszolgáltatott és családtalan, szólni is csak titokzatos, megfejthetetlen
A debreceni egyetem ifjú bölcsészdoktorai |