Hát igen. Nem minden ajándék szerez az embernek örömöt. Van, ami nem szerez örömöt. Sőt, esetenként még bosszúságot is okoz. A sztárok sem kivételek.
Sas József
– Tíz éve már, hogy karácsony előtti napon felhívott Tuza Éva a Mikroszkópról, hogy siessek be, mert hatalmas meglepetés vár odabent. Mentem, és valóban meglepetés várt. Kettő is. Egy hatalmas ajándékcsomag Amerikából, meg egy hétezer forintos számla a vámhivataltól. Szívtam a fogamat, de kifizettem a pénzt, gondolván, hogy egy ilyen gyönyörű ajándékért nyilván megéri. Vajon mi lehet benne? Miféle mesés érték? Nekiálltam kibontani. Leszedtem róla a csillogó-villogó papírt. Műanyag golyók voltak benne, hogy óvják a sérüléstől a benne lévő, ugyancsak pompás dobozt. Nagy nehezen azt is kinyitottam. Abban hungarocellel védett újabb doboz.
Nafene! Hámoztam tovább. Letéptem a doboz tetejét, és abban egy hólyagpapírba csomagolt másik doboz. Na, ebbe már benne kell lennie az ajándéknak! Benne is volt. Egy névjegy, amelyen egy Amerikába szakadt rajongóm néhány kedves jókívánsága állt, valamint egy csomag pipadohány, és két tubus fogkrém. Ez hétezer forintért??! Dühöngtem, tajtékoztam, majd kínkeservvel visszacsomagoltam az egészet, és elvittem a postára, hogy visszaküldöm a feladónak. Kiderült, hogy a postai díj hétezer-kétszáz forint lenne. Elálltam szándékomtól. Hazabattyogtam a csomaggal, és még örültem is. Végül is, spóroltam kétszáz forintot…
Müller Péter
– Én kifejezetten nem szeretek ajándékot kapni. Illetve szeretnék, ám vágyaim mindig annyira célirányosak, annyira konkrétak, annyira egy bizonyos dologhoz kötöttek, hogy azon kívül semmi egyéb ajándéktárgy nem szerez örömöt, azt pedig, hogy mi éppen gyermeki, makacs, engem rabul ejtett vágyam tárgya, azt más nem tudja kitalálni. Még a hozzám legközelebb álló emberek sem. De ők legalább, egy-két félresikeredett kísérlet után, belátták, hogy teljesen reménytelen dolog, és nem is igen kísérleteznek, hogy örvendeztetés címén bosszantsanak, míg ismerőseim másik része eltökélten próbálkozik, hogy ők bizony ki fogják találni a kitalálhatatlant. Az eredmény igencsak lenyűgöző. A szekrényekben több tucat fertelmes nyakkendő, méreten aluli és felüli alsónemű, felvehetetlen zokni és hordhatatlan ing… Idén viszont – reményeim szerint – végre varázslatos ajándékot fogok kapni szeretteimtől! Azt ígérték, hogy amikor csönget a Jézuska, az angyalokkal összegyűjtetik, és a kukába dobják mind a sok rémségét!
Erős Antónia
– Az egyik kedvenc ajándékot attól a nézőtől kaptam, aki küldött egy fényképet egy kis kölyöknyusziról, és azt írta, hogy ezt nekem szánták, de tudja, milyen nehéz a nyúltartás, ezért inkább nem terhel vele, hanem időnként küld fényképet róla. Így is lett, és azóta is rendszeresen kapom a fényképeket, amelyeket gondosan őrzök is. Viszont akadt egy másik kedves néző, aki nem így gondolta a dolgot, és küldött egy élő nyuszit. Keserves napokat okozott. Nem tudtam vele mit csinálni. Ő bent vinnyogott a ketrecben, én kint vinnyogtam a ketrecen kívül, egyébként is sajnáltam bent tartani, nyomorgatni, ugyanakkor nem mertem kiengedni sem. Így éltünk egy darabig, kölcsönös kétségbeesésben, amíg aztán rájöttem, hogy hosszútávon ez nem megy együtt. Gondosan mérlegeltem, és azt gondoltam, hogy a munkám inkább ideköt, ezért a nyuszit odaadtam édesanyámnak. Persze, lehet, hogy tévedtem. Hogy nekem kellett volna visszamennem, és akkor a nyuszi olvasná be esténként az épületes híreket: tüntetés, harc, robbantás, merénylet. Mi tartott vissza ettől? Féltem: állatkínzás lenne…
