Balázs Péter
– Egy időben gyűjtöttem a festett üvegvázákat, és sikerült is bizományikból, bolhapiacokról szép kis kollekcióra szert tennem. ,Tudták a barátaink, és ezért természetes volt, hogy jeles ünnepeken ilyesmivel kedveskednek. Egyszer aztán egy közeli ismerős állított be nagy dérrel-dúrral. Hogy talált valami olyan darabot, amely ékköve lesz gyűjteményünknek. Nagy izgalommal bontottam ki, és valami olyan förtelmes giccs volt benne, amilyet még nem láttam.
Persze, jó képet vágtunk hozzá, köszöngettük, aztán amikor elment, levittük a pincébe, és gondoltuk, hogy ezzel a dolog el is volna intézve. Az idők múltak, el is felejtettük az egészet, amikor egyszer ismét feljött a kedves ismerős. Belibbent a szobába, körülnézett: Hát a váza? – kérdezte. Mi meg rohantunk a pincébe, és előkapartuk valamelyik sufniból a szörnyűséget, és diadalmasan vittük fel, hogy no lám, mi aztán gondosan őrizzük! Ettől kezdve az ismerős mind gyakrabban jött, és mi ilyenkor loholtunk le s fel a szoba meg a pince között, a vázát hol eltüntetve, hol kitéve, míg egyszer csak útközben sikerült leejtenem. Hatalmas csörömpölés. Megkönnyebbülten pillantottunk egymásra a feleségemmel, aztán le a földre. És bámultuk dermedten, hogy a váza makulátlan. Az újonnan lerakott kőpadló tört össze…
Udvaros Dorottya
– Egy hajdani csodálatos fellobbanás volt. Akkori szerelmem meglepett egy hatalmas csomaggal. Maga készített papírmaséból egy gyönyörű várost, és rejtett el mindenféle kedves ajándékot a házakban. Nagyon meghatott voltam, és örömömnek megfelelő ügybuzgalommal, gondossággal, aprólékossággal nyitottam, illetve varázsoltam ki a művészi csomagolásból. Nem mondom, kicsit elment az idő, a hántolás több mint másfél órát tartott. Mire kész lettem vele, és körülnéztem, szerelmemet már nem találtam ott. Évekkel később futottunk össze, véletlenül. Azt mondta, kicsit megéhezett, miközben bontogattam. Hát igen, ilyen malőr vetett véget egy bimbódzó, észbontó kapcsolatnak…
