Hollandiában élő barátnőm kétségbeesve hívott fel. Egy Föld felé haladó meteor tartja rémületben őket. A világsajtó tele van a hírével. Hallottunk róla?
Amikor Grandpierre Attila csillagász, a fizikai tudományok doktora, filozófus, tudatkutató, költő, valamint a legendás Vágtázó Halottkémek nevű zenekar alapítója és énekese meghallotta, hogy az említett meteor miatt keresem, várakozásommal ellentétben, nem mutatott semmiféle izgalmat. Sőt. Arcán csalódást véltem felfedezni. Már valami rosszra gondoltam.
– Nincs meg a meteor?
– Megvan. Ott kering szépen a helyén. Semmi szenzáció nincs körülötte, legfeljebb annyi, amennyit a sajtó kavar.
– Akkor mi volt ez a sok rémhir, hogy a Föld felé tart, becsapódik… Nyár végén itthon is lehetett olvasni felőle.
– Van egy, a Richter-skálához hasonló, nullától tízig osztott fokozatrendszer, melyben a meteorokat számon tartják. Ezt a 2002 NT-7-es számú meteort július elején fedezték föl amerikai csillagászok. Néhány hét alatt kiszámították a pályáját: az egyes tartományba sorolták. Ez azt jelenti, hogy teljesen veszélytelen. A számítások aztán módosultak, a meteor még lejjebb került, a nullás csoportba. Ekkor már végképp megnyugodhattunk volna, de a bulvársajtó ilyenkor is fut még egy kört, ahogy minden évben. Hol az üstökös, hol a meteor jön, hol világvége vagy más katasztrófa fenyeget. S bár rendre, minden hírről kiderül, hogy alaptalan, azért a sajtó csak fölkapja. Félelmet, izgalmat kelteni, úgy látszik, jó üzlet.
– Csak éppen lelkiismeretlen dolog.
– A legnagyobb bűne az ilyen álhírnek, hogy az emberek ellen irányul. Kinek jó, ha úgy nézünk föl az égre, hogy rettegünk és félünk, mert bármelyik pillanatban jöhet onnan valami rossz. Ez káros, legfőképpen azért, mert az ember így elidegenedik a saját otthonától: a világtól. Ha pedig otthontalanok vagyunk, az emberi mivoltunk elveszítéséhez vezethet, érdektelenek leszünk, s szegényen vagy gazdagon csak vegetálunk napról-napra. Sokszor már azt gondolom, hogy éppen ez a célja a rémhíreknek: bamba fogyasztóvá tenni az embert, akit aztán úgy manipulálnak, ahogy akarnak. Vigyázzunk hát, de ne a világegyetemtől tartsunk, hanem azoktól dolgoktól (álhírek, bulvársajtó, reklám) amelyek meg akarnak rémíteni. Mondja, mi a rémhír ellenkezője?
– Örömhír… Jó hír… Van valami jó híre?
– Van. Egy egész könyvet irtam róla.
– Az élő világegyetem könyve. Kerestem. Hetekig nem lehetett kapni.
– Most jelent meg a második kiadás, az első hamar elfogyott.
– Mi az a jó hír, amiről ír benne?
– Hogy a kozmoszból nem a rossz fenyeget, hanem pont az ellenkezője: a jó van jelen. Ugyanis “odaföntről” folyamatosan életadó, felvillanyozó hatások érnek minket. Gondoljunk csak arra, hogy amikor a Nap felkel és szép idő van, az embernek örül a lelke. Maga az ébrenlét és az elalvás ideje is szorosan követi a Nap mozgását, sőt, kimutatták, hogy alváskor az álmaink ritmusa is megegyezik a naptevékenység ciklusainak ritmusával. A növények nyílása, “működésük”, a fotoszintézis, a tavaszi újjászületés – mindennek hatása az emberre ugyanúgy érvényes. Még elmeműködésünk is bensőséges kapcsolatot tart fenn a Nappal, érzésvilágunk legfinomabb rezdüléseit is a kozmoszból kapjuk. Ezért fontos, hogy lássuk: a világegyetem otthonos, bensőséges közeg, nem fenyegető, hanem ellenkezőleg: életadó.
Van egy visszatérő élményem. Amikor leülök megírni valamit, sokszor járok úgy, nem tudom, hogy mit is írjak. Ilyenkor várok, hagyom, hogy valami történjen. Általában “magától” szokott jönni a gondolat, de ez a “magától”, ez azt jelenti szerintem, hogy azok a természeti és kozmikus hatások, amelyekben megvan a szervező erő, azok egyszer csak segítenek az összhangot kialakítani. Ez olyan, mintha valami motozna… Valami finom kis hangulat ér utol, és egy idő múlva átrendezi a billentyűimet, lenyom egy-két billentyűt itt, ott, amott, és egy idő után rájövök, hogy bennem az a képvilág, az a belső érzésvilág, ami kintről motoz: megelevenedik. Érzem, zongorázik rajtam a világegyetem…
– Azt mondta, az élet értelméről akart könyvet írni. Közben az élő világegyetemről beszél. Hogyan függ ez a kettő össze?
– Szorosan. De előbbről kezdem. Én nagyon sok segítséget kaptam az élettől, elsősorban a szüleimtől, édesanyámtól és édesapámtól. Édesapám író, történetkutató. A beszélgetéseink, melyben a logikára, a természetre, a mágikus érzésekre, az emberiség mágikus korára felhívta a figyelmemet – teljesen lenyűgöztek. Megéreztem, hogy van értelme gondolkodnom, éreznem, élnem, mert a világ gyönyörű, izgalmas és nagyszerű. S rájöttem, az, hogy az ember milyen életet él, annak óriási jelentősége van. Nem mindenki kap ilyen útmutatást, ezért akartam könyvet írni az élet értelméről. Ehhez – csillagász vagyok –, tudtam, hogy a világegyetem természetével kell foglalkoznom.
Azt bizonyítottam, hogy a világegyetem, benne a Nap – ellentétben az eddigi nézettel –, nem élettelen, hanem élő. S ez az alapvető fordulat másképp határozza meg egész életünket. Hiszen egy olyan világban élni, ami élettelen, azaz közömbös, abban a világban az érzéseimnek és a gondolataimnak semmi jelentősége sincs, hiszen halálunkkor velünk együtt pusztulnak.
– Ez a materialista felfogás…
– Megírták már sokan. Az emberi büszkeség megbukik ezeken a kozmikus akadályokon, és nem marad más hátra, minthogy egyik napról a másikra éljünk, kergessük az anyagi hasznot vagy a sikert, aztán vége. Mindig is azt volt a meggyőződésem, hogy ez alapvető és életveszélyes tévedés.
Ha a világegyetem élő természetű, akkor egy olyan világban élünk, amiben – ahogy például az emberi szervezetben is –, bármelyik sejtnek az élettevékenysége kulcsfontosságú az egészhez. Ha a világegyetem élő, akkor a mi életünk is közvetlenül kapcsolódik az egészhez, és ugyanolyan csodálatos és végtelen. A kozmosz egészének az élete értelmet és érzésvilágot hordoz, ami mindig fönnmarad és minden értelmet, amit valaha valaki létrehozott, azt tovább tudja vinni az idők végtelen során keresztül, s mindez hozzáadódik a kozmosz értelméhez. Teljesen más távlatok állnak így az életünk előtt.
– Alá tudta támasztani ezt a filozófiát?
– Számításaimmal eljutottam egy bizonyításhoz, mely szerint a Nap olyan életfolyamatot mutat, ami egy rendkívül érzékeny viselkedés, emlékeztet az élőlények vérkeringésére. Hasonló ahhoz, amikor egy kisgyerek szalad a mezőn és észrevesz egy lepkét. Ekkor annyi történik, hogy egy fényszemcse, egy foton bejut a szervezetébe és a gyerek elhatározhatja, hogy utána rohan a lepkének. És nekilódul. De hogyan? Mi lódítja? A fizikus szemével nézve a mérleg egyik serpenyőjében ott a foton, a másikban a gyerek teste – legyen ötven kiló, (duci gyerek) –, a levegőbe röpül. Az egyik oldalon a foton, egy hangya lábát se tudná egy milliméterre se fölemelni, a másik oldalon ez a parányi foton a gyereket a levegőbe löki. A szervezete ugrik, futni kezd, óriási energiát hoz működésbe, hatalmas munkát végez. Itt az történik, hogy a foton üzenete a szemen keresztül bejut az agyba, ott beindulnak a bioáramok – ezt írom le a könyvben –, az az első kis bioáram kigyújt egy másutt lévőt, az megint egy másikat, egyre több gyullad ki, egyre gyorsabban, egyre jobban világítanak. Végül ez az elhatalmasodó, lenyűgöző, felvillanyozó árammennyiség elvezet oda, hogy hatalmas áramlökések indulnak meg a láb felé. Így tud a láb akkorát rugózni, hogy a testet a levegőbe röpítse.
A folyamatot végigkövettem a Nap esetében is, és ott is azt találtam, hogy nagyon parányi hatások, a bolygók mozgása, együttállásuk olyan parányi áramlásokat indít el a Nap magjában, amelyek aztán a Nap belsejében a mágneses térrel kölcsönhatva fölgyorsítják a magreakciókat. Ezzel energiát, azaz hőt termelnek, egyre többet, egyre gyorsabban, így tudja a folyamat önmagát erősíteni. Ez az önerősítés, amit a Nap esetében is megtaláltam, az életnek és az érzékenységnek a legfontosabb tulajdonsága…
– Egy szusszanásnyi szünetet kérek! Fizika órán érzem magam… Önerősítés és érzékenység – mit ért ez alatt?
– Az érzékenység lényege, hogy míg a világ legtöbb jelenségéről nem veszünk tudomást, addig van egy-egy esemény az életünkben, amit fontosnak tartunk. S amit fontosnak tartunk, az fölerősödik bennünk, ennek a fölerősödésnek a révén éljük át azt, hogy az életünkhöz közünk van, hogy bele akarunk avatkozni. Már nem csak szemlélünk és tudomásul veszünk dolgokat, hanem változtatni is akarunk rajtuk.
– Nemrég egy előadását hallottam. Meggyőzően beszélt arról, hogy értelmes életet sosincs késő választani.
– Ezért született a könyvem. A világegyetem fogalmát próbáltam tisztázni, és mindenütt ezt a hármasságot találtam: anyag, érzés, gondolat. És irányító szerepben az érzések és a gondolatok szerepelnek. Újra kell gondolni, hogy miből is áll a világ. És minden embernek végig kell gondolnia azt is, hogy maradéktalanul kielégíti-e, ami vele történik. Hogy mint érző és gondolkodó lény megbecsüli-e a családját, megbecsüli-e a természetet, a maga módján hozzá tud-e tenni valamit, hogy jobb, biztonságosabb legyen majd a gyerekeink világa. Nem felejthetjük el, hogy természeti emberek vagyunk, a világegyetem fontos részei és mindannyian valamilyen életre születtünk. Ha erről megfeledkezünk, akkor tényleg egy fogyasztói ázalékállatka szintjére süllyedünk. Első lépésként elég csak elgondolkodni.
