Ha meg lehet oldani, hogy otthon maradjon Huncsival, akkor feltétlenül maradjon otthon.
Sokszor beszéltünk arról, hogy a harmadik életév körül – kinél előbb, kinél később – kezdődik az a változás a gyerekek életében, amikor, miközben még ragaszkodnak is anyjukhoz (illetve ahhoz a személyhez, akivel addig a legtöbb időt töltötték együtt, és ez többnyire és legjobb esetben az anya), már el is akarnak szakadni tőle, önállósodni is akarnak. (Ez is ott van a harmadik életév körül kialakuló feszültségekben, az úgynevezett dac-korszak tüneteiben.)
Másfelől: bármilyen furcsán hangzik, az, hogy Huncsi sírdogál “jó jel”. Azt jelzi, hogy már biztos és szoros személyes kötődés alakult ki maguk között, aminek a hiányát érzi és jelzi. El szokták mondani, hogy akkor “nem szabad” a gyereket kiengedni ebből az első, szoros, személyes kötelékből, amikor ez még “könnyen” megy, amikor még nem is sír, szinte észre sem veszi a változást. Mert akkor még nem alakult ki az a személyes kapcsolat, ami a gyereknek igazi érzelmi biztonságot ad, amiben megtanul érzelmet kapni és adni, és aminek a jelentősége később, egész életére ki fog hatni.
Példa: a kábítószerezés hátterében mindig ott találjuk azt az érzelmi deprivációt, azt az érzelmi nélkülözést, amelynek gyökerei a kisgyerekkorba – sőt: a magzati korba! – nyúlnak vissza, és aminek az egyik következménye az, hogy a felnövekvő gyerek nem tud személyes kapcsolatokba lépni, nem tudja élvezni és értékelni ezeket; érdeklődése a “tárgyi” világra irányul, és érzelmi szükségleteit is a fogyasztói társadalom kínálta tárgyak – árúk – megszerzésével próbálja sikertelenül kielégíteni. Azt is el szokták mondani, hogy kamaszkorban az érzelmi igényesség védi meg a gyerekeket a személytelen sodródástól, és ez az érzelmi igényesség kisgyerekkorban alakul ki, amikor a gyerek megtanul személyes – személyhez kötődő – érzelmeket kapni és adni…
Nagyon nehéz arra válaszolni, hogy négy óra egy ilyen kisgyerek életében általában kevés, vagy túl sok idő, hiszen az idő még nekünk felnőtteknek is rugalmasan változónak tűnik, attól függően, hogy mivel töltjük ki. Mivel kisfia ezeket az órákat nyilvánvalóan azzal tölti el, hogy magát várja, és a maga hiányán kesereg, azt kell mondanunk, hogy ez számára rettenetesen sok, végeérhetetlenül – beláthatatlanul – hosszú idő…
Szó sincs arról, hogy ebben az életkorban “gyerekek között a legjobb neki”. Szó sincs arról, hogy ebben az életkorban kellene “szokni a közösséget”. Ezt csak olyan ember mondhatja, akinek fogalma sincs – sem elméletileg, sem tapasztalatilag – a gyerekek gyorsan változó életkori sajátosságairól és szükségleteiről. Míg három-négyéves kor körül valódi szociális igény ébred a gyerekben arra, hogy néhány órát (valójában csak a délelőtt néhány óráját) más gyerekek között töltsön, hogy közben egy-két felnőtt is jelen van, addig az ezt megelőző időszakban az anyához, a szülőkhöz, az állandó gondozókhoz való kapcsolat igénye a meghatározó. Ez a kapcsolat ad biztonságot, ebből a kapcsolatból lehet rövid időre kilépni – a szeretett személy jelenlétében, közellétében – rövid időre, például a játszótéren.
De ami Huncsi vezetgetését illeti: én biztos, hogy nem vezetgetném; hagynám, hogy ő próbálkozzon felállni, elindulni, úgy, ahogyan testi-lelki érettsége ezt éppen lehetővé teszi számára. Ez volna az egyedül helyes mind a testi – ortopédiai – mind a lelki fejlődés szempontjából; és: csak a magától elinduló kisgyerek tud ügyesen, biztonságosan esni!
