 |
Alice Miller könyve jelent most meg (a Pont Kiadónál, Fischer Eszter fordításában), melynek címe: Kezdetben volt a nevelés. (A kiadó Fordulópont című folyóirata, a 17. szám is közöl egy fejezetet a könyvből, melynek címe: A nevelés szent értékei.)
A könyv a “fekete nevelésről” és ennek következményeiről szól. A fekete nevelés: kegyetlen – “szigorú” – bánásmód a gyerekekkel “az ő érdekükben”. A szerző azt elemzi, hogy milyen súlyos, az egész életre kiható következményei lehetnek – vannak – annak a képmutatásnak, hogy mindez kizárólag a gyerekek érdekében történik, miközben a szülők elfojtott ösztöneiket, düheiket és vágyaikat is kiélik e magatartásformákban. Úgy tesznek, mintha mindez csakis azért történne, hogy “a gyerekek majd jók legyenek, igazat mondjanak, legyenek hálásak szüleiknek, vegyék át ideáljaikat, ne támasszanak nehézséget semmiben, amit a felnőttek kívánnak” tőlük… Hogy minderre a gyerekeket rávegye a felnőtt világ, ahhoz nem egyszer – a szerző évszázadok pedagógiai alapelveit tekinti át – hazugsághoz, tettetéshez, kegyetlenséghez, bántalmazáshoz, megalázáshoz kell folyamodnia. De nála, a felnőttnél mindez nem számít “negatív értéknek”, hiszen e módszereket a szent cél érdekében alkalmazza, éppen azért, hogy a gyermek mentes legyen a hazugságtól, tettetéstől, rosszaságtól, kegyetlenségtől, önzéstől.
Nekem azonnal Dickens könyvei jutottak eszembe, a Twist Oliver egyházfiától, Bumble úrtól, a Copperfield Dávid jámbor és kegyes Murdstone uráig (és nővéréig), ahol számtalan formában találjuk meg kitűnő – és mondhatnám hátborzongatóan mulatságos – ábrázolását ennek a képmutatásnak. És Ingmar Bergman Fanny és Alexander című félelmetesen szép filmje, mint az európai fekete nevelés elborzasztó realitású, húsba vágó példája.
Alice Miller könyve is félelmetessé válik, amikor rámutat arra, hogy hogyan akadályozza meg ez a fekete pedagógia, hogy az ember azzá legyen, aki, hogy szembesülni tudjon önmagával, hogy a pubertás küzdelmeiben ki tudja bontakoztatni saját személyiségét. Hogyan vezeti tévútra az önmagával és a világgal kapcsolatot kereső fiatalembert – például a drog-használatban – ez a nevelés, és hogyan lesz az önkifejtésből – a kisgyerek öntagadásra kényszerítő élményei nyomán – önpusztítás.
Külön fejezet foglalkozik a könyvben Adolf Hitler gyermekkorával – és általában a Harmadik Birodalom vezetőivel, akik között a szerző egyet sem talált, akit ne szigorúan és keményen neveltek volna a legpéldásabb erkölcsi alapelvek szerint! Mert bizony “lehetetlenség egyszerre igazat mondani és senkit sem megsérteni, hazugság nélkül hálát mutatni, ha nem érezzük a hálát, a szülők kegyetlenségét nem venni észre és autonóm, kritikus emberré válni.” Ha ez a nevelés sikeres, akkor ezek az emberek – mint például Adolf Eichmann vagy Rudolf Hess – életük végéig minden kiadott parancsot teljesítenek, anélkül, hogy tartalmát valaha is megkérdőjeleznék. Nem azért teljesítik a parancsokat, mert helyesnek tartják őket, hanem csak azért, mert parancsok – pontosan, ahogy a felnőtt szavát szentnek tekintő “fekete pedagógia” javasolja. Katonás keménység, agresszivitás és kutyaszerű meglapulás keveredik sajátosan ezekben az emberekben és a vágy a mindent tudó és mindent megmondó apa-figurára. (Itt kell keresnünk Hitler legendás befolyásának eredetét, melyet a környezetében levő férfiakra gyakorolt, és amelyet tehetséges “szómágiájával” a tömegekre is át tudott vinni.)
Alice Miller 1983-ban először megjelent könyvében azt a statisztikát is közli, mely szerint “az utóbbi évek német terroristáinak hatvan százaléka pap-családból származik. E helyzet tragédiája abban rejlik, hogy a szülők kétségkívül a legjobbat akarták gyermekeiknek. Éppen arra törekedtek a kezdet kezdetétől, hogy gyermekük jó, megértő, derék, kedves, igénytelen, másokra gondoló, önzetlen, fegyelmezett, hálás, nem önfejű, nem makacs, nem dacos és főleg jámbor legyen. Ezeket az értékeket minden eszközzel beléjük akarták nevelni, és ha nem ment másképp, a jó nevelési cél érdekében erőszakot is alkalmaztak. Ezek a gyermekek ifjúkoruk erőszakos cselekedeteiben egyszerre juttatták kifejezésre gyermekkoruk ki nem élt oldalát, és szüleik ki nem élt, elnyomott, csak a saját gyermekük előtt ismert, rejtett oldalát is.”
Igen, mert: az az ember, aki haragját önmaga részének érzi, érezheti, és így integrálni tudja, nem fog erőszakos cselekedeteket elkövetni. “Akkor kell másokat megütnie, ha haragját nem képes megérteni, ha ezzel az érzéssel kisgyerekkorától kezdve nem szokhatott össze, soha nem élhette át mint önmaga részét”, mert tilos volt, “mert ez környezetében teljesen elképzelhetetlen volt”.
