A fő kérdésre – beszéljen-e a gyerekekkel arról, amit nap mint nap látnak, hallanak, átélnek – röviden lehet válaszolni: igen! Mindaz, amit erről mond – gondol – jó, helyes. Tudom, hogy a felnőtt környezet nálunk gyakran úgy gondolkodik, hogy a gyerekeknek lehet, sőt, időnként – kíméletből vagy nevelési célzattal – kell hazudni!
De hogy ez mennyire eredménytelen és káros, arról minden nap meggyőződhet, aki gyerekekkel él együtt. A gyerekek ugyanis: mindent tudnak, ha nem is tudatosan, és ha nem beszélünk róla, akkor ez a tudás, ez a megérzés a tudattalanból nyugtalanít, betegít, nem egyszer a későbbi életkorra, sőt a felnőtt korra kibontakozó súlyos tüneteket, betegségeket okozva. Mintha a felnőttek időnként azt gondolnák, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. (Ez valójában a kisgyerek tüneteket okozó gondolkodása, nem a felnőtté, akinek nyíltan kellene szembesülnie önmagával és környezetével. – Sokszor ennek elkerülése vezet különböző előítéletekhez, szélsőséges politikai álláspontokhoz, bűncselekményekhez, szenvedélybetegségekhez…)
Gondolom, sokan jól ismerjük a nagyobb gyerekek némán kérdező tekintetét, vagy a kisebbek rémült bámulását, vagy a még kisebbek kétféle magatartását: elfordulnak, nem is akarnak tudni a dologról, vagy éppenséggel elfogulatlanul teszik fel kérdéseiket. Nekünk ezekre a kérdésekre ugyanúgy válaszolnunk kell, mint a némán kérdező tekintetekre, és a rémült bámulást ugyanúgy szavakkal (és biztonságot adó testi érintéssel) kell megnyugtatóan feloldanunk – ha kell újra és újra –, ahogy az elforduló kisgyereket is nyugodt szavainkkal és gesztusainkkal kell visszacsalogatnunk az őt körülvevő valóságba. Ez a magatartás adja meg a gyerekek biztonságérzetét. Természetesen nem haragosan, vagy elítélően beszélünk a nagypapákról, hanem egy kiszolgáltatott – segítségre és gyógyításra szoruló, szeretnivaló – betegről illetve a betegségéről beszélünk. És mindig röviden, egyszerűen, de a felmerülő kérdésekre akárhányszor, mindig újra válaszolva. Ha pedig a gyerekek a családban másokkal is beszélnek mindarról, amit tapasztaltak és tőlünk megtudtak, ezt többnyire – ha egyébként biztonságban érzik magukat, és velünk oldottan bizalmas kapcsolatban vannak – tapintatosan fogják tenni; másfelől pedig: az egész családnak és ezen belül a nagypapáknak is jót tesz, jót fog tenni, ha nyílttá válnak, újra és újra kimondatnak a dolgok, elveszítik titkos, szégyellni való tabu-jellegüket.
Ahogy a drogosok nem bűnözők, hanem a szenvedélybetegség áldozatai, akiken segíteni kell, nem pedig elítélni, és börtönbe csukni őket, ugyanúgy az alkoholisták sem „hibásak”, hanem betegek, akiken környezetük tud segíteni – de a segítségben az első lépés mindig a helyzet nyílt – mondhatnám nyilvános – felvállalása.
Hallottunk már olyat is (méghozzá felelős politikus szájából), hogy aki drogot kipróbál, az az ördöggel cimborál; az az ördögöt fogadja magába. Pázmány Pétert szeretném idézni ördög-ügyben: “Aki bort iszik, abba belemegy az ördög; de aki nem iszik, abban már benne van.”
Minden leplezés – és titok – mérgez. A nyíltság már önmagában is gyógyít.
