– A pénzemért nekem a Sophia Lorent mutogassák, ne az Évikét! – károgta kora reggel Kovács Jakabné, született Tülök Amália (75), a ház réme és hírharsonája. Luluka, a használatból rég kivont örömleány (70), epésen kiszólt az ajtón:
– Befogná a száját, Kovács néni? Fruzsika (az öleb) még alszik. Egyébként is ki kíváncsi a Lorenre?! Csak az olyan vén hárpiák, mint maga. És nekem az Évike igenis tetszett. Én is rászavaztam. Pukkadjon meg!
– Kussoljanak már! – ordított rájuk Sipinger Lajos (80) veterán-nyugdíjas rendőr és önkéntes házirendész. – A Pongót is az ilyen ostoba tyúkok szavazták ki, pedig az volt az egyetlen belevaló. Az Évike legalább nem játssza az eszét. Rendes csaj. Semmi bajom vele.
– Megnyalná a sót, mi, Lajos bácsi? – száguldott el mellette Zolika (17), de a lépcsőfordulóban lecövekelt, és visszaszólt: – Szerintem Oki volt a legjobb. Ő a király. Akkor is, ha nem nyert.
– Még hogy Oki? – visított Tündike (30), a fodrász és képzeletbeli tévésztár. – A Szabolcs! Az a király! Vele egy évig is ellaknék a ValóVilág Villában.
– Meghiszem azt! – hahotázott Luluka. – Te, drágám, az ördöggel is ellaknál, csak ne kelljen dolgoznod. Nem is értem, miért nem jelentkeztél?
– Kösz a tippet! Már nekem is megfordult a fejemben.
– Na, arra befizetek – vigyorgott Lajos bácsi –, már látom is magácskát tangabugyiban, mikroportokkal a fülében meg a fenekében.
Ez így ment volna, ki tudja meddig, ha nem állít be enyhén tántorogva, az éjszakai kilengés összes tünetével Csókdosi úr, Jenőke, Tündike élet- és üzlettársa. Ekkor indult csak be igazán a valóságshow, élőben.
– Ne kerülj a szemem elé, Jenő! – üvöltötte Tündike. –. Megmondtam, ha még egyszer tivornyázol a haverokkal, ide nem teszed be többé a lábad.
– Muszáj ezt a folyosón megtárgyalni? – ugrott elő, a dühtől rákvörösen Kalamáris szomszéd (38), postai alkalmazott, agglegény. – Rosszabbak, mint a ValóVilág, és még azon is folyton vitatkoznak. Áthallani.
– Én is hallottam – kontrázott Kovácsné. – A múltkor is azon vesztek össze, hogy Jenőke nézte volna a tévét, amikor Évike kefélt, Tündike meg elzárta. Úgy üvöltöttek, hogy a macskám is bemenekült az ágy alá. Nem bírja szegény a nagy hangerőt.
– Tudja, mit csináljon a macskájával, Kovácsné? – tombolt Tündike. – Bújjon mellé az ágy alá! Még hogy, lehallatszott! Mert hallgatózott a folyosón. Nézte volna inkább a tévét.
– Azon elalszik – vigyorgott Zolika. – Jobban szereti az élő műsort, itt, a házban.
– Üzenem a szüleidnek – mordult rá Kovácsné –, hogy tanítsanak több tiszteletre! Azért vagy olyan pimasz, mert ezt látod a tévében.
– Elég legyen már, Kovács mama – mennydörgött Lajos bácsi –, söpörjön inkább a saját portája előtt! A maga gyerekeire is ráfért volna egy kis nevelés. Azokkal se lehet bírni. Úgy elszálltak, mint a tévés házlakók. Pedig nem is virítottak a tévében.
– Képzeljék, a Györgyi már fehérneműt reklámoz – robbant be egy újabb lakó, Kallantyus Dóra (28), alkalmi manöken, statiszta, és tizedik helyezett egy szépségkirálynő-bajnokságon. – Tisztára úgy néz ki, mintha nem lenne rajta semmit. Nem tudom, mit esznek rajta, annyira azért nem jó nő. Az Évike legalább helyes.
– Dórika, magácska mindet lepipálja – hercigeskedett Lajos bácsi. – Az ilyenek meg, mint ez a Györgyi, meg a Zsanettka, feltűnnek és letűnnek. Most nagyon megfutott nekik, de pünkösdi királyság az ilyen, nekem elhihetik.
– Mégis lehet valami benne – tűnődött el Tündike –, ha már a sztárok is bevonulnak a villába.
– Na és? – tüzelt Kovácsné. – Nekik is jól jön egy kis reklám. Amúgy is hozzászoktak a bohóckodáshoz. De ha egy magunkfajta bemegy oda, az valamit remél. Pénzt, vagy ha mást nem, egy esélyt.
– A lé a tét – rikkantott Zolika, és elszelelt az iskola irányába.
Lassan a többek is szétszéledtek. A valóságshow a képernyő után, a gangon is véget ért. Nyugi! Folytatódik!
