Négykézláb a hóban

Az egyik kezében nagy csokor virág, a másikban gusztusos papírzacskó, amelyben a legkedvesebb barátnőjének készített születésnapi ajándék lapul. Emígyen felcuccolva csúszkál el a kocsijáig, a harmadik kezével kikotorja a zsebéből a slusszkulcsot, ám amikor megnyomná az ajtónyitó gombot, a csizmasarka megcsúszik egy jéggé dermedt hókupacon, és a következő percben a földön ül. A zacskó messzire repül. – A fenébe, itt csücsülök a hóban, a legszebb fekete kabátomban, pedig elegánsan akartam érkezni – dühöng magában. – És e fenékre ülős mutatványt ezen a héten már harmadszor adom elő! Csupa kék lehet a popsim!

Ettől a gondolattól hangos hahotára fakad, majd ijedten körülnéz. – Ha valaki meglát itt, a hóban vihorászni, beszállíttat a bolondokházába…
A felkászálódás sem elegáns: először négykézlábra áll, a bal kezével belekapaszkodik a kocsi ajtajába, ettől megszólal a riasztó, mire úgy megijed, hogy megint visszahuppan. – Úgy látszik, itt fogok éjszakázni – sziszegi mérgesen, majd halált megvető bátorsággal (lesz, ami lesz) hirtelen kiegyenesedik, határozott mozdulattal elhallgattatja a visító kocsit, utána felkapja a hóval teli papírzacskót. – Atyaúristen, Áginak testre szabott, szellemesnek remélt feliratot pingáltam az ajándék-pólójára! De ha víz éri, elmázolódik – kiáltja rémülten.

A kocsi hátsó ülésén gondosan kiteríti a pólót (szerencsére nem mosódtak el a betűk), és a születésnapi ünnepség remek hangulatban telik. Pontosabban: a barátnői pompásan szórakoznak a humorba csomagolt dühkitörésein. – A házunk elé az én imádott kedvesem csináltatatta azt a kocsibeállót, amelyen menetrendszerűen fenékre ülök – meséli mérgesesen.

– Lyukacsos kövekből rakatta ki – nyáron két szandálom sarka törött ki rajtuk –, amúgy az sem zavarta, hogy az épület magasabb az utca szintjénél, tehát a kocsibeálló meredek. Ha csak egy percig részt vehetek az akciójában, akkor meggyőzöm, hogy egyenesítsük ki a beállót – ahogy a többi ház előtt láttam –, mert télen nyaktörés lesz a vége. De ő egyedül intézkedett, mert “csak neki van gyakorlati érzéke…”

A barátnők hada védőszózatba kezd. – A te Ádámod a legrendesebb pasas a világon! Hűséges hozzád, rólad szól az élete, még főz is! Gondold csak el, mit művel a… – És csak úgy ömlenek a sirámok a többi férj viselt dolgairól. Hallgatja a barátnőit, a dühe elcsendesedik.

– Igazuk van – gondolja magában, de közben eszébe jut sok-sok apróság… Ádám gazdálkodik – remekül! –, de közben őt is besorolja a gyerekek közé. Bármikor ad pénzt, de kérni kell. (“Édesem, te már elhagytad a személyidet, a jogsidat, elhagynád a bankkártyádat is…!”) Kérni pedig rossz, főleg akkor, ha ő ugyanannyit visz haza, mint a férje. Ádám főz, de közben okító előadásokat tart a gasztronómiáról! (Az eszébe sem jut, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor egyik gyesből a másikba pottyant, kizárólag az ő vállát nyomta a háztartás összes gondja…) És a legfontosabb: Ádám évek óta főnök, és egy főnök otthon is főnök.

Igen, ilyesmin morfondírozik, de a gondolatait nem oszthatja meg a barátnőivel, mert már ötödször csörög a mobilja. – Tüneményes vagy – hadarja Ádám –, megpukkadtam a röhögéstől az üzeneted hallatán! Te, az ötvenöt kilóddal megint hasra estél!Huppantál egy nagyot! Hú, ha-ha, nahát! Szeretlek, otthon találkozunk!

És hiába zengi a barátnők kórusa a férje dicsőségét, este elszántan érkezik haza. – Nincs több négykézlábas produkció a hóban, amíg jeges az út, én állok ide – közli a párjával komolyan –, majd öntudatosan rágördül a sarokház másik oldalán kialakított, vízszintes kocsibeállóra, amely férjuram hivatali autójának “örök helye”. Ádám némaságba burkolózik – a főnökök nehezen viselik el az ellenszegülést –, csak tíz óra körül jegyzi meg az ágyban: jobb lett volna közösen döntenünk…

Rosszul alszik. Hiányzik a férje kedvessége – aki sértetten fordít hátat –, rémálmok gyötrik. Álmában nagyon fiatalok és drámaian szegények, a gyerekeik visítanak az éhségtől. A rémálom-Ádám üvölt: – Nincs pénzünk kényeztetésre, tejet és almát adhatsz nekik. Slussz!

Felriad, vadul rázogatja a férjét: – Mondd, miért akarsz engem örökké irányítani? – Jaj, ne cibálj! Most mi bajod, hiszen győztél, kitúrtál a helyemről, állandó harc veled az élet… – motyogja Ádám, majd hirtelen feléled, és vigyorogva átkarolja. – Dirigálni akarsz vagy szeretni? – feleli ő undokul, közben sehogyan sem érti, miért viszonozza az ölelést oly lelkesen. És miért sír-nevet – egyszerre…