– Mit gondoltál két évvel ezelőtt Norbiról? – kérdezem Rékát.
– Hm… Annyit tudtam róla, hogy létezik, de nem foglalkoztam vele, mert rengeteget dolgoztam. Olyan sokat, hogy baromira nem érdekelt, kivel mi történik a nagyvilágban. Elfoglalt a főiskola, és az, hogy a vendégeimnek a maximumot nyújtsam az óráimon. Akkortájt kezdtem lízingelni egy autót, és az volt a fontos, hogy meglegyen rá a havi részlet. Tizenkilenc éves korom óta, amióta eljöttem Jászberényből, magamat tartottam el. Nem voltam hajlandó otthonról pénzt elfogadni.
– “Mijébe” szerettél bele a Norbinak?
– A lelkébe. Amikor egy évvel ezelőtt elhívott magával egy road show-ra, három napig jártuk az országot. Az első nap, amikor próbált közeledni hozzám a tipikus hódító dumájával, arra gondoltam magamban: „Istenem, mennyire nem ismer ez a fiú! Komolyan azt gondolja, hogy ezzel a sablon-udvarlással levesz a lábamról?” Ő volt az a férfi, akirőlálmodni sem mertem volna, hogy valaha az életem részévé válik. Aztán a harmadik nap végén hiányzott volna, ha nem találkozunk. Addigra már nem tudta megjátszani magát, és ő is az én valódi énembe szeretett bele.
– Milyen volt, amikor megkérte a kezed?
– Nem hittem el. Ez a megismerkedésünk után két hónappal, Mexikóban történt. Nem is azt mondta, hogy megkéri a kezem, hanem, hogy elkísérném-e egy életen át. És én akkor igent mondtam. Amikor hazajöttünk, Norbi adott egy interjút, és a címlapon megjelent: “Fitnesz-szerelem: Norbi eljegyezte Rékát!” Én meg csak néztem. Micsoda? Aztán elmentünk Jászberénybe, és apámtól megkérte a kezem.
– Nem túl sok az életetekben a címlap meg az újságcikk?
– Sok. Én csak egy éve vagyok benne ebben az irtóztató sebességű mókuskerékben, amelyben Norbi már hét-nyolc éve. Viszont ő jó társ abban, hogy segítsen. Norbi tanít és inspirál engem, én pedig lassítok a tempóján, ha szükséges.
– Az esküvőre tudatosan engedtétek be a médiát?
– Én igazi falusi lakodalmat szerettem volna, amilyen a bátyámék esküvője is volt. Volt egy érzésem, hogy az esküvő nem lesz az, ami. Végig rajtunk ült a megfeleléskényszer. Rengeteg sztár volt, és sok-sok kamera.
– Mi a helyzet a babával?
– Tipikus Rák vagyok: családcentrikus, otthonszerető, együttérző, szeszélyes és kiengesztelhetetlen. Ugyanakkor imádom a gyerekeket. Sokszor az órámra is egy kis “tökmaggal” érkeznek az anyukák, ésilyenkor rám tör valami megmagyarázhatatlan érzés… Én mégvárnék ugyan egy-két évet, de egy pici élet ajándék, és ha jön, el kell fogadni!
 |
– Nem érzem magam klasszikus feleségnek mellette, aki főz-mos-takarít. Amellett, hogy főzök-mosok-takarítok. Imádok anyáskodni felette, amit ő nagyon szeret. Szakmailag pedig semmit nem változtam. A vendégköröm megmaradt: ahhoz a Rékához járnak, aki voltam, és amilyennek meg tudtam maradni. Merthogy majdnem “elvesztem”, amikor jött ez a nagy médiaérdeklődés. Nagyon féltem, hogy a személyiségem elvész, és Norbi neve marad csak. Természetesen jó érzés, hogy Schobert Réka vagyok, de a szakmában megtartottam a lánykori nevemet, és Rubint Rékaként ismerhetnek továbbra is. Büszke vagyok arra, amit önerőből értem el, de arra is, amikor azt írják, mi vagyunk az álompár.
– Nem mindig írják ezt. Volt úgy, hogy azt írták, “felkapaszkodtál a fitnesz-uborkafára”.
– Mindig azt mondom, hogy nekünk a rosszindulatú emberek szava ad erőt. Hadd mondják, hadd írják! Majd, ha abbahagyják, akkor kell elgondolkodnunk. Ha nem irigykednek, az azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálunk.
– De most minden rendben van. Boldognak tűntök.
– Egy év eltelt, és Norbi még mindig képes letérdelni, megcsókolni a kezem, és könnyes szemmel azt mondani, nem tudná elképzelni, hogy ne velem összegabalyodva aludjon el, és ne rólam szóljon a reggel.
