 |
Jánosi Zsuzsa sokszoros bajnok vívónő |
Jó vívóból nagy vívó
Bár az öröklés titkai még mindig nincsenek tökéletesen megfejtve, abban egyetértenek a szakemberek, hogy a tehetségek bizonyos fajtája örökölhető. A zenei például egyértelműen. Nagy muzsikusok felmenői között mindig vannak zenészek. A költői tehetség ehhez képest a semmiből tör föl, és az utódok szinte alig öröklik. Szabályok azonban nincsenek, inkább csak tendenciák.
– Van olyan sportág, ahol a tehetségnek nincs szerepe? – kérdeztem Jánosi Zsuzsa sokszoros bajnok vívónőt, akinek a családjában, barátai között annyi más sportágat is űztek, űznek.
– Ki merem jelenteni, hogy nincs olyan, ahol ez ne számítana. Még az olyan monoton sportágak esetében is, mint az úszás. Ha valakinek nem jó az úgynevezett vízfekvése, akkor az baj. Érdekes, rám mindig azt mondták, nagy tehetség vagyok, pedig az edzéseken vért izzadtam. De akik ott rendszeresen megvertek, a versenyeken az első-második fordulóban kiestek, én meg mentem tovább. Ők teremvívók voltak, így hívtuk őket, de hát versenyezni tudni kell! Leküzdeni a lámpalázat, elviselni a kudarcot, merni megcsinálni azt, amit tudsz. E nélkül nem ér semmit az adottság! Voltak egy-egy asszóban olyan mozdulataim, amelyeket később nem tudtam megmagyarázni, talán felidézni sem, de amikor szükség volt rá, megtettem. Valahonnan belülről, ösztönösen jöttek. Ez is kell a sikerhez. Szorgalommal is eljuthatunk egy bizonyos szintre, de van egy magasság, ahová már nem. Arra gondolok, ahol a jó vívóból nagy vívó lesz.
Zsuzsa öt éve hagyta abba a vívást, azóta sportvezető. A Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet szakreferense, utánpótlás-kapitány. Azt mondja, ma kevesebb a tehetséges gyerek, és nem is nagyon lehet kiválasztani őket, a klubok örülnek minden jelentkező kicsinek. Régen, aki nem kapta el a mester kezéből kiejtett tőrt, az mehetett.
Hogy is mondta Zsuzsa? Jó vívóból nagy vívóvá lenni. Ez az igazi vízválasztó. Amikor a kapott dolgokhoz az ember hozzáteszi a többit. Összeszedve magából a legjobbat és a legtöbbet. Amikor megcsinálja azt, amit akar.
 |
Hámori Veronika, a gimnázium igazgatónője |
Elveszett gyerekkor?
Az ország első számú középiskolájában, a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnáziumban a tanterv egyszerű: minél fiatalabb korban “ki kell bontani” a gyereket, választási lehetőségek során át eljuttatni a legkedvesebb álmaihoz, hogy aztán azokból célok válhassanak. Mire a nagykorúság határát elérik, addigra az ezernyi terület között jól látszik az egyetlen út. Ha mégsem? Akkor sem dől össze a világ, mert a jó tanár a kudarcokból is tanít, a jó diák pedig elfogadja azt, amin nem változtathat. Csakhogy nem minden diák jó diák, és nem mindenki képes kitartani addig, míg a ráfordított idő és energia meghozza gyümölcsét, amikor a szorgalom és akarat révén az átlagosból kitűnő válik.
– A tehetség könnyebbség, ám önmagában nem záloga a boldog jövőnek. De a fogékonyság, az érzékenység és a kíváncsiság, amelyek minden gyerek veleszületett képességei, gondos kezek munkájával érzelmi intelligenciává alakulhatnak – vallja Hámori Veronika, a gimnázium igazgatónője.
Tudja, kiből mit lehet kihozni, és képes megtanítani a megtaníthatatlant. De vajon tudja-e pótolni az elveszett gyerekkort a második világháború beható ismerete, elegendő élettapasztalatot nyújt-e Ady és József Attila világképe?
A végzős Csajbók Hajni az ELTE jogi karára készül. Már régóta céltudatosan halad az elképzelt úton, melyet ő választott. Tehette ezt, mert szülei és tanárai eljuttatták lehetőségei maximumára, hogy onnan már csak rajta múljon, az ő szabad elhatározásán. Hogy le kellett mondani ezért az “enyém a világ”-érzésről? Mit számít ez? Sikerei kárpótolják az átvirrasztott éjszakákért, a szabadidő teljes hiányáért és talán a baráti és párkapcsolatok nélkülözéséért is. Most így látja. Hogy hiányérzete hamarosan felülkerekedik-e a dédelgetett álmokon és célokon, a jövő zenéje. Hogy lesz-e ideje bepótolni mindezt az egyetem alatt, még nem lehet tudni. Kérdés, hogy a kimaradt könyvek és filmek később is a “ráér” kategóriába kerülnek, vagy vissza-vissza köszönve emlékeztetnek arra, mennyi mindent áldozott fel a tudás oltárán.
Orbán Ági fél éve koptatja az iskola padjait, de már rengeteg barátra lelt, csillog a szeme, amikor a suliról mesél. Tudja, hogy nem kell mindenből ötös a bizonyítványba, mert a számára fontos történelem és magyar jól mennek, még széles látókörben képes szemlélni a világot, konkrét pályát nem tud és nem is akar meghatározni saját magának. A jog vonzó paragrafusai között talán jól érezné ő is magát, de még nem olyan határozottan, mint Hajni. De jó helyen van ahhoz, hogy a változások kiforrott személyiséggé alakítsák. Ezt bizonyítja az is, hogy őt a Felvidékről engedték el szülei, hogy a saját útját járja.
 |
Tokody Ilona operaénekesnő |
Sztárt csak a közönség csinál
Tokody Ilona operaénekesnő huszonöt éve építi, csiszolja saját pályáját, művészetét, és tanít. Vajon át tudja-e adni a fiatal művészeknek azt a titkot, amelyet a legnehezebb megszerezni?
– Szorgalom, kitartás, színpadi készségek… – sorolja. – És lemondás! Én például egy-egy fellépés előtt nem megyek társaságba, emberek közé, nehogy elkapjak valami betegséget, hiszen rajtam is múlik az előadás sikere. A mai fiatal művészeket túl gyorsan mélyvízbe dobják, kihasználják, hogy egy kezdő nem mer nemet mondani, még akkor sem, ha tudja, nem neki való a feladat. Három-négy, esetleg öt évük van arra, hogy kihozzák magukból a legtöbbet. Pedig a fokozatosság nagyon fontos, a tanítványaimnak ezt újra és újra elmondom. Engem még szerencsére így, okosan, mértékkel segítettek a tanáraim, az igazgatóm. Mert építkezni csak biztos alapokra lehet. Sztárok! Azok vannak ma, elfeledkezve arról, hogy igazi sztárt csak a közönség csinálhat, nem pedig a rendezők, igazgatók, menedzserek. A művészet illúzió és bölcsesség, melyhez időre és munkára egyaránt szükség van.
*
Gondoljuk végig, mi is derült itt ki: az, hogy a tehetséges embernek ugyanarra van szüksége, mint mindenki másnak. Erőre, szorgalomra, értő figyelemre, okos segítségre és sok szeretetre. Hát akkor?
 |
Huszti Péter |
Huszti Péter: Varázslatra várva
– Olykor megesik felvételiztetés közben a főiskolán, hogy tanártársaimmal üldögélünk a katedránál, és kicsit keserűen, kicsit elszontyolodva meredünk magunk elé. Amikor a sokadik gyereket is végighallgattuk már az elmúlt valahány napban, és valamennyien felkészültek, magabiztosak voltak, amit előadtak, abban nem volt semmi kifogásolnivaló, csak éppen… Csak éppen túl sok minden nem történt, az egyik előadás nagyon-nagyon olyan volt, mint a másik.
Aztán egyszer csak bejön valaki. Esetleg ügyetlenül. Esetleg nagyon nem megfelelő az öltözéke. Esetleg olyan verset hozott, amelyik nem való neki. Esetleg hibásan beszél. Esetleg skandál, mindent rossz helyen hangsúlyoz. Mégis történik valami. Kezdjük felemelni a fejünket, kezdünk egymásra nézni: nocsak! Aztán nézünk rá, és mi sok mindent látott, megélt régi motorosok, csillogó szemekkel bámulunk. Felvillanyozódva, örömmel, szinte mámorosan figyeljük az embert, figyeljük a csodát, amelyet egy-egy tehetség felbukkanása minduntalan jelent számunkra. Ami átsüt, ami átragyog, függetlenül rossz bejövetelen, rossz öltözéken, rossz versmondáson, rossz beszéden, minden esetlegességen, csiszolatlanságon, külsődlegességen. Mert legbelülről jön. Az ember, a lélek legmélyéről. Ez a tehetség. Csodára képes, elvarázsol, felvillanyoz… Ez az, ami egy életen keresztül még több, még keményebb munkára, még több erőfeszítésre, és gyakorlatilag örök elégedetlenségre készteti, kárhoztatja azt, akiben ez a bizonyos isteni szikra megvan. Hogy ez érvényesüljön, kibomoljon, alkotó erővé, teljességgé váljék.
Mert egyébként a tehetség rejtélyes, titokzatos, misztikus valami. Állapot, helyzet, konstelláció. Hogy honnan jön, hova megy, mikor bukkan elő, mikor tűnik el, merre tart, mit hoz létre? Azt nem tudni.
Csak annyi biztos, hogy legalább annyi terhet, mint boldogságot jelent annak, akinek megadatott. Koromból adódóan volt szerencsém még együtt játszani a mi fura hivatásunk igazi nagyságaival. Tanúja lehettem, amint Feleki Kamill éjszakákon keresztül próbált egy tánclépést, Latabár Kálmán ezredszer gyakorolta ugyanazt a poént, Kálmán György az utolsó előadáson is gyötrődött, ha úgy találta, nem tökéletes egy hangsúly, amint Pécsi Sanyi bácsi a legjobbat keresve agyonfirkálja a szerepkönyvét, vagy Tolnay Klárika nyolcvanon túl is varázslatosan játszva, szüntelenül megkérdőjelezi saját tehetségét.
Ami mi is valójában? Leginkább azt mondanám rá, hogy hitelesség. Akinek szavai, gondolatai, cselekedetei, érzelmei hitelesek. Függetlenül attól, hogy orvos az illető, suszter, író, kazánkovács, zenész, atléta, vagy éppenséggel színész. Aki meggyőz arról, hogy amit csinál, az tisztességes, jó, mélyről jövő, helyénvaló. Aki elhiteti, hogy az ő igazsága az egyedüli érvényes adott esetben. Hogy aztán öt perc múlva egy másik, hasonló tehetséges ember meggyőzzön a sajátjáról. Mert a világ, többek között, ettől is érdekes, sokszínű és szép.
“Hittem magamban”
Háromszor nem vették fel a színművészeti főiskolára, többet nem is jelentkezett. Nem adta fel, más utakon próbálkozott, és az eredmény igazolta. Ma már egyik vezető művésze az európai rangú Krétakör Társulatnak. Napjaink egyik legizgalmasabb, legeredetibb színésznője Láng Annamária.
– Mindhárom sikertelen felvételi nagy csalódást okozott, fájdalmakkal, meghasonlásokkal járt, ám egy pillanatra sem rendítette meg a hitemet, hogy nekem a színészi pálya jelöltetett ki. Hogy én csak színésznő lehetek, semmi más a világon. Jó, vagy rossz, azt nem tudtam, csak azt, hogy színésznő. Hogy csak ekként tudok létezni, gondolkodni, érezni, álmodni, ébren lenni, enni, inni, a közértben tejet venni… Hogy közben végzem azt, ami a legfontosabb ténykedés számomra. Mondhatni, hittem a tehetségemben és az alkalmasságomban. Láttam, látok tragikus példákat, akiknek nem adatott meg, hogy kibontakoztathassák, kiélhessék tehetségüket, és az alkotásra hivatott energiáik másfelé csapódtak. Pusztító, vagy önpusztító erővé váltak, örvénybe sodortak embereket. Ha nem megy a normális, szabályos, előírt úton, akkor más úton kell, hogy haladjak, gondoltam, és úgy próbálkoztam. Annál a társaságnál, ahol jelenleg is vagyok, legalulról, fokról fokra küszködve, amíg most már csodálatos, nagy faladatokat kapok. Játszhatok együtt például gyermekkori bálványommal, és példaképemmel, Csákányi Eszterrel, akit szintén nem vettek fel a főiskolára. Azóta sokat gondolkodtam, miért is estem ki a rostán, és egyre inkább úgy érzem, hogy nem a felvételiztetők tévedhettek, hanem én voltam, és maradtam is alkalmatlan az ilyesfajta megméretésekre, vizsgákra. Amit tudok, azt csak bizonyos közegben vagyok képes produkálni. Ahol bíznak bennem, ahol szeretettel néznek rám, ahol vannak megfelelő társak, akik inspirálnak. Ahol nem az a cél, hogy megmutassam, milyen vagyok, hanem ahol létrejöhet valami, ami másoknak fontos.
Tudorok – Tízek társasága
Tízen lesznek, nyolc-tízévesek, fiúk, lányok vegyesen. Ennyi biztos csupán, meg az, hogy tavasszal nyílik az ország második Tudor Műhelye, ezúttal a fővárosban, valamely hátrányosabb helyzetű kerületben. A gyerekeket sem választották ki, de a műhely leendő vezetője, Keresztúry Hajnalka a részletes pedagógiai tervezeten dolgozik. A Tudor Alapítvány tehetséges, ám szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek különleges képzésére vállalkozik. Igényesen, intenzíven, a lehető legtöbb oldalról bontakoztatva ki a gyerekek képességeit.
– Ez nem napközi – magyarázza Hajnalka. – Ide kész leckével érkeznek a gyerekek, és két, két és fél órát töltünk majd együtt. Tanulnak angolt, számítástechnikát, mindent nagyon játékosan és nagyon igényesen, új eszközökkel módszerekkel. Hetente egy-kétszer drámapedagógiával szabadítjuk fel a rejtett energiájukat, segítünk, hogy minden tehertől megszabadulva megformálhassák magukat. A cél, hogy felszámoljuk a hátrányaikat, melyekről nem tehetnek, legyen ez anyagi, vagy más családi problémából adódó. Erősödjenek, kerüljenek be jó iskolákba, bontakozzanak ki! A szombathelyi után ez lesz a második ingyenesen működő pedagógiai műhely.
(Érdeklődők olvassák el a www.tudor-alapitvany.hu honlapot!)
