 |
– De, kértem is anyukámat, hogy tanítson zongorázni, csakhogy nem volt rá ideje. Ezért aztán hétévesen, a napköziből átmentem a szomszéd épületbe, bementem a zongoraórára, közöltem a tanárnővel, hogy zongorázni szeretnék, Failoni Donatella zongoraművész lánya vagyok, ám ő nem hajlandó engem tanítani… Így kezdődött. Nyolc-kilenc évig zongoráztam, mama nehezen tűrte a klimpírozásomat, ha ő pihenni akart. Aztán rájöttem, hogy nem nekem való ez a pálya. Gyerekkoromban nagyon sok mindent kipróbáltam.
– Nem voltál elveszett kislány, ugye?
– Mindig határozottabb, érettebb voltam, mint a kortársaim, és jól feltaláltam magam. Talán azért is, mert duci kislány voltam, az osztálytársaim mindig csúfoltak emiatt, csúnyának tartottak, kirekesztettek a játékokból, folyamatosan megalázó helyzetekbe hoztak. Ám én feltaláltam magam, egyedül játszottam, és elhatároztam, hogy egyszer majd én leszek a legszebb közöttük! Csöndesen elvoltam magamban, s egyfolytában arra vágytam, hogy dundi, kiközösített gyerekből szeretnivaló királykisasszonnyá változzam. Hetedikben elkezdtem fogyókúrázni, egy év alatt lefogytam, nőiesedtem, és a fiúk udvarolni kezdtek. Attól kezdve fordult a kocka. De azért az a nyolc év önállóságra nevelt.
– Már nem kell fogyókúráznod?
– Szerencsére nem, mert rendszeresen tornázom és futok. Egyébként próbáltak a szüleim diétára fogni, a papa kiborult, hogy nem elég, hogy nem fiú lettem, de még dagi is vagyok… Elzárták előlem a csokoládét, de kifeszítettem a zárat. Imádtam enni, ebéd után átmentem a szomszédba is megebédelni. Anyukám egyszer szólt, hogy ne egyek ennyit, mert nem fognak udvarolni nekem a fiúk, mire vállat vontam, és azt mondtam a hét év önérzetemmel: mama, én teszek a férfiakra! Nekem egy tábla csoki többet ér náluk.
 |
– Jól gondolod. Attól kezdve, hogy nyüzsögni kezdtek körülöttem, én is felfigyeltem rájuk.
– Édesapád nem féltett tőlük?
– A papa? Gyilkos hírében állt, úgy utálta a körülöttem lebzselő fiúkat! Első alkalommal feltett mindegyiküknek pár kérdést a céljairól, egy-két történelmi és földrajzi „vizsgakérdéssel” megspékelve, és ha nem kapott értelmes, megfelelő válaszokat, bement a szobájába, és soha többé nem jött ki, ha ott volt az a fiú. Ez nekem is jelzés volt, hogy nem a legjobban választottam. Érdekes módon, ha a szüleim nem szerettek egy fiút, akkor már én sem találtam őt megfelelőnek. Kivéve egy-két esetet, amikor elvakított a szerelem, és veszélybe került a józan ítélőképességem.
– Akkor mi történt?
– Az első esetben eltiltottak a fiútól. Papám megfenyegetett, hogy lelövi, ha még egyszer együttlát vele. A másodiktól nem tiltottak el, akkor már tizenhét éves voltam, és kivártak. Vége is lett. Link fiú volt.
– Sírtál már fiúk miatt?
– Hogyne, sokat, mert sebezhető vagyok.
– Milyen számodra az ideális férfi?
– Olyan erős, okos, határozott, mint a papa. Nem furcsa, hogy papát mondok, és nem aput? De én így szólítom, ő elég régimódi, és így szereti. Nálunk egyébként is régimódi a felállás: a papa az úr. Ő ül az asztalhoz először, ő eszik először…
– Édesanyád ezt könnyen elfogadta?
– Igen, mert okos nő, tudja, hogyan kell megtartani egy férfit… Gondolom, a papát, aki körül annak idején elég sok nő volt, nem lehetett könnyű megfogni, és feleségül menni hozzá. Hogy ma is együtt élnek, igazolja azt, hogy a mama nagyon okos.
– Mostani partneredet elfogadták a szüleid?
– Igen, a papa már elvitte őt vadászni is, és ez nagy dolog. Különben talán tőle örököltem, hogy a kapcsolataimban mindig én akartam hordani a nadrágot – ám amint valaki ezt hagyta, már nem is érdekelt az egész… Folyamatosan kerestem azt a fiút, akire felnézhetek, aki elég erős ahhoz, hogy ne engedje, hogy uralkodjak rajta. A párommal tizenhat évesen már találkoztam, de akkor ő komoly kapcsolatot akart, én még nem voltam ehhez elég érett, ezért vége lett. Tavaly nyáron, véletlenül újra találkoztunk, és fellobbant köztünk a szerelem. Ő aztán nem hagyja, hogy én diktáljak a kapcsolatban!
– Szóval, ő az ideális?
– Igen. Nem titok, szeretem a csinos fiúkat. A belső is nagyon fontos, mégsem tudom elképzelni, hogy olyan emberbe szeressek bele – akármilyen értékes is –, akitől nem ájulok el első pillanatban, amikor meglátom. Fontos a kisugárzás, és hogy az illető laza legyen meg sármos. Kevés ilyen van a mai fiúk között, mert sokan azt gondolják, egy jó kocsi elég a hódításhoz, vagy hogy minden a pénz. Holott ez nem így van. Azért az lényeges, hogy a párom ápolt és elegáns legyen, de ne foglalkozzon folyton magával. Ezt is a papától láttam. Ő nem nézegeti magát hosszasan a tükörben, nem zselézi a haját, mégis férfias és ápolt, és mindig öltönyben jár. Sportcipőben még sosem láttam. A párom is ilyen. Határozott, erős, én mégis időről időre át akarom venni tőle a hatalmat, ezért néha harcolunk. De belül nagyon örülök, hogy nem engedi át a „gyeplőt”.
– Mesélj a lakásodról!
– Barátságos, modern, és antik bútorokkal berendezett. Papa mindig hoz valami ajándékot, könyvet, festményt, virágtartót… Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogyan kell olcsón antik bútorokhoz jutni. Annak idején például járta a lomtalanításokat, és mivel értett a régiségekhez, szert tett néhány szép tárgyra. Emlékszem, egyszer egy szeméttelepről hozott egy csodálatos, régi kutat, amely azóta is a villájuk kertjének a dísze. Egyébként imádok háztartást vezetni, s biztosan furcsa: nagyon szeretek takarítani. Főzni nincs mindig időm, mert elég rendszertelen az életem, hiszen a fővárosi színházakon kívül, sokszor szerepelek vidéken, Harsányi Gáborékkal.
– Nem szeretnél társulathoz tartozni?
– Inkább arra vágyom, hogy klasszikus, jó darabokban játszhassak, és színésznőként megőrizzem a függetlenségemet. Jó szerepeket szeretnék, és minél többet játszani, dolgozni! Lekopogom, most a legjobb korszakomat élem. Emlékszem, nagyon utáltam gyerek lenni, az volt a vágyam, hogy ne aranyos, duci kisgyereknek, hanem nőnek nézzenek, felnőtt akartam lenni. Végre felnőttem, lefogytam, szerelmes vagyok, színpadon játszom, és úgy érzem, kerek a világ.
