– Hogyan őrizte meg az erőnlétét a próbák során?
– Végig nagyon keményen dolgoztam. Voltak napok, amikor menni alig tudtam a fáradtságtól, de mindenképpen lépést akartam tartani a lányokkal, akik hetente nyolc show-műsort adnak elő, és ez így megy egész életükön át. Nagyon segítőkészek voltak, s noha tudtam, hogy soha nem érem el a színvonalukat, ami tőlem tellett, azt igyekeztem megtenni. Rengeteg nyújtógyakorlatot végeztem, hogy visszanyerjem a ruganyosságomat, és nagyon ügyeltem az állóképességem megtartására. Ez nem olyan volt, mint egy színházi előadás, ahol megtapsolnak, és az erőt ad a folytatáshoz, aztán az este végén meghajolsz, és mehetsz aludni. Egyes táncjelenteket három napon át próbáltunk minden lehetséges szögből és irányból, miközben tudtuk, hogy az egészet újra meg kell ismételni – a végén már nem kaptam levegőt a kimerültségtől. Egészen más dolog ez, mint amikor a színházban tudod, hogy másnap más közönség előtt, jobban, erősebben előadhatod vagy eltáncolhatod ugyanazt. A filmnél utólag már nem javíthatsz. Ismert dolog, hogy a legtöbb színész, amikor megy hazafelé, a kocsiban újra végigpörgeti magában a jeleneteket, és korholja magát, hogy mit kellett volna másként játszania. De a filmnél ilyenkor már túl késő.
– A kisfia, Dylan mennyi idős volt, amikor ön újra munkába állt?
– Nagyjából egyéves.
– Most már minden egyes musicale előtt és után szül egy babát?
– Tudom, hogy mindenki azt várja tőlem, vállaljak egy olyan szerepet, mint a Trafficben, ahol várandós anyát játszottam. Nos, ha találok egy ilyen filmet, miért ne? Keressenek nekem ilyen készülő filmet, és ha van egy “kiadó” terhes anya szerep, én készen állok rá.
– Mi a legijesztőbb a kismamaságban?
– Az első gyerekemmel nagyon könnyű volt a terhességem, olyan boldog vagyok, hogy minden simán ment, és a kicsi egészséges. A legnehezebb azonban a kilenchónapos várakozás, különösen, ha valaki amolyan Végzet Anyuka-típus, mint amilyen én vagyok néha. Mindenről a legrémisztőbb lehetőségek jutnak eszembe. A férjem nevez ilyenkor Végzet Anyukának. Jaj, mi ez a szúró fájdalom, óh, azonnal hívnom kell az orvost és így tovább. Aztán amikor a baba végre kijön, és egészséges, és megvan mindene, aminek meg kell lennie, akkor fellélegzel: ó, igen, hát mégiscsak megérte! De a terhesség számomra tele van ijesztő aggodalmakkal, hogy mi történik “odabenn”.
– És most fiú lesz, vagy kislány?
– Nem tudom.
– Nem is akarja tudni?
– Nem, de azt hiszem, ugyanolyan a terhességem, mint amilyen az első volt, ezért gyanítom, megint fiú lesz, de megesküdni nem mernék rá. Ki tudja? Ma reggel volt egy kis bukfencezés odabent, olyan volt, mint a hullámvasút, de amíg egészséges, addig nincs gond.
– Nehezebb az élete, hogy család mellett kell dolgozni?
– Ez egészen másfajta világ. Olyan, amin soha nem változtatnék. Néha elgondolkodom rajta, mi a csudával töltöttem én az időmet annak idején, amikor még nem volt gyerekem. Mit kezdtem magammal? Jó, nyilván dolgoztam akkor is, de mivel töltöttem a nap fennmaradó részét? Elképzelni sem tudom. Nincs annál izgalmasabb, mint amikor az ember este hazamegy, és tudja, hogy otthon várja egy másik élet: a család.
– Hogyan teremt összhangot otthon és munka között?
– Csodalény nem vagyok, tehát egyszerre nem tudok több helyen lenni. Nem láthattam például, amikor először pisilt bilibe, és ezt nagyon sajnálom. A gyerek tudja, hogy én vagyok az anyja, és én nem voltam ott, amikor ez a nagy „kisdolog” megtörtént az életében. Michaellel próbáljuk úgy beosztani az időnket, hogy amikor én dolgozom, akkor ő legyen vele, és fordítva. Eddig ez többé-kevésbé sikerült, de persze vannak események, melyeken mindkettőnknek ott kell lennünk.
– Min dolgozik most?
– A gyereknevelésen.
– Nemrég fejezte be az Intolerable Cruelty-t, igaz?
– Igen, ez volt az utolsó nagy munkám.
– Hogy érezte magát a filmben? Milyen volt a szerep, és milyen volt együtt játszani a nagy nőcsábásszal, George Clooney-val?
– Óh, igazán nagy élmény volt: remek a szerep, és mindannyian nagyon élveztük a munkát, George (Clooney) is, meg a Coen testvérek is. A szerep kialakítása ilyen párbeszédek közepette zajlott: “Mit gondolsz, milyen legyen a nő akcentusa?” – kérdeztem. Mire ők: “Nos, talán éppen olyan, ahogyan most beszélsz.” Mire én: “Mit értesz ezen, walesi, szigetországi angol vagy amerikai? Vagy egy olyan keverék, hogy senki ne tudja, honnan jöttem?” “Ez tökéletes” – mondták. Szóval nagyon oldott hangulatban folyt a munka, és ezt szerintem a film is visszatükrözi. George egy végtelenül rámenős válóperes ügyvédet játszik, én pedig éppen válófélben vagyok a második férjemtől. Felborítok mindent magam körül, s közben észre se veszem mekkora kalamajkát okozok másoknak. Nagyon hasonló karaktereket alakítunk, noha más-más szerepkörben, hiszen én az ügyfele vagyok, ő pedig meg akar kapni engem. Végül össze is jövünk, de közben a történet tele van remek poénokkal; aki megnézi majd a filmet, biztos, hogy jól szórakozik rajta.
– És a következő munka?
– Fogalmam sincs. Van nálam most néhány forgatókönyv. Az egyik Terry George-é, aki az In the Name of the Father-t írta, s aki most Trust címen írt egy új darabot. Társproducere vagyok a Warner Brothersnek a Flint című film kapcsán. Miközben tehát pillanatnyilag nem vagyok jelen egyetlen forgatáson sem, a filmkészítésben mégis benne élek. Emellett van néhány üzleti vállalkozásom, és belevágtam egy internetes cég létrehozásába is. A forgatókönyvírók mostanság csak sorozatokat vagy filmvígjátékokat írnak, és ez nem túl izgalmas. De azért reménykedem, hogy amíg én a gyerekneveléssel vagyok elfoglalva, addig megindul a fantáziájuk, s mire újra visszanyerem a versenysúlyomat, addigra rengeteg jó alapanyag születik.
– Nem gondoltak arra a férjével, hogy együtt filmezzenek?
– De igen, van egy tervünk, és korábban is volt néhány közös munkánk, de az az igazság, hogy egy színész-házaspának elég nehéz megtalálni az egészséges egyensúlyt, hiszen az ember nemcsak a filmvásznon, hanem a valóságos életben is együtt él a partnerével. Az egésznek van egyfajta kukkoló-show jellege, és én ettől idegenkedem. Ezzel együtt most próbálunk összehozni valamit, és ha sikerül, talán ez lesz az első nagyobb munkám, persze csak a gyerekszülés után, természetesen.
– Mikor jön a kicsi?
– Áprilisban, ha minden igaz. Számolom a napokat, és remélem, gyorsan telnek.
