Egy fiatalember esete a csirkecsontokkal

– Azért jöttél, hogy beszélgessünk, mi a csudát hallgatsz már egy órája? – Nem akartam elmondani… de rendben van, figyelj! – feleli a fiú, és a tekintete olyan komoly, hogy elszégyellem magam a kirohanásomért. Akkor még inkább röstellkedem, amikor lassan kibontakozik a nagyon mai, nagyon keserves történet…

A srác jókedvűen indult reggel. Éjjel havazott, menyasszonyi ruhába öltöztek a fák, a bokrok, fehéren ragyogott a zuglói ház kertje – itt nem válik a hó azonnal barna sárlatyakká, mint a belvárosban –, és még hideg sem volt. – Sok az intéznivalóm, de minden sikerülni fog – gondolta bizakodva, amikor hirtelen megpillantott egy embert, aki – a kuka fölé hajolva – evett. Azaz kihalászott a kuka mocskából egy csirkecsontokkal teli zacskót. Sorra kapkodta elő a csontokat, és átszellemült boldogsággal rágta, szopogatta az ételmaradékot.

– Tudod, milyen éhes lehetett? Rágta a csontokat, mint egy kóbor kutya. Láttál már éhező embert? – kérdezi a fiú, és tekintetéből szorongás árad. – Filmen… – felelem, majd váratlanul felrémlett egy néhány évvel ezelőtti külföldi élményem. Egy zseniálisan játszó utcai hegedűs – a Zeneakadémián is sikert aratott volna! – eksztázisban gyűrte magába a vacak sajtos szendvicsemet (pénz híján, a reggelimet adtam neki…). Igen, akkor szembesültem azzal, hogy az éhezéstől bármelyikünk olyanná válhat, mint egy koncért reszkető vadállat…
Aztán a fiú az ember mellé lépett, nem kérdezett semmit, némán előkotort egy ötszázast, és a kezébe nyomta. – Isten megáldjon, soha ne kerülj ilyen helyzetbe! – nézett rá a férfi, majd sarkon fordult, és elballagott.

– Képzeld el, gyönyörű, zöldeskék szempár meredt rám! – mondja a fiú feldúltan. – Olyan szépséges és tiszta tekintet, mint a feleségemé, akinek ha boldog, kékké válik a szeme, ha dühös, akkor sötétzöldre vált! Egy ilyen tekintetű ember nem lehet alkoholista! Nem lehet narkós! Nem lehet bűnöző! De én pitiáner voltam, ugye? – folytatja szomorúan. – Felhívtam a páromat, aki azt kérdezte, miért nem adtam többet? Ez a férfi nem kéregetett… Manapság rendes emberekkel is megesik, hogy elvesztik az állásukat, és padlóra kerülnek – magyarázza a fiú párás szemmel.

Furcsán szorít a gyomrom, de erőt gyűjtök: – Te klassz srác vagy, hiszen van szíved! – kiáltok fiatal barátomra. – Gondolj arra, hogy az embered azon a napon végre jóllakott az ötszázasodból! Amúgy ne feledd, te is csóró vagy! Alig tudjátok kinyögni a lakáshiteletek részleteit – hadarom, majd váratlanul megkérdezem:

– Mondd, a barátaid is úgy viselkedtek volna e helyzetben, mint te? – Kivétel nélkül – feleli ő csodálkozva, és sehogy sem érti, miért örülök oly nagyon a válaszának.

Nem vagyok normális – morfondírozok az üres lakásban a fiú távozása után. Borzalmas ez a történet, mégis valamiféle derű költözött belém. Talán azért, mert ez a srác még csak huszonvalahány éves… Ő ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik már kőkemény kapitalizmusban cseperedett felnőtté. A rendszerváltozáskor általános iskolába járt, kamaszkorában hozzászokhatott ahhoz, hogy vannak szegények és gazdagok, hogy az egyik embernek hússal tele a fazeka, a másikében meg csak forró víz bugyog… Mégis van szeme, füle, lelke a másik ember nyomorúságra! Eszembe jut egy kolléganőm tizenhat éves lánya is, aki zavart mosollyal közölte egy este az ámuló szüleivel, hogy majdnem hazavitt magával egy hajléktalant, mert a rongyokba burkolva fázott buszmegállóban.

– Csak azért nem hoztam ide – magyarázta a kislány –, mert egy férfi telefonált egy hajléktalanokról gondoskodó szervezetnek, és azt mondta, hogy kocsit küldenek a szegény rongyosért…
A fiú látogatásának napján késő estig dolgoztam. Csak úgy, háttérként “mondta a magáét a televízió”. “Félfüllel” hallottam, “félszemmel” láttam, hogy az egyik valóságshow-ban éppen esküvőt tartottak. Üreset, lelketlent. Az öltönyös vőlegény humorosnak szánt fogadalma arról szólt, hogy naponta háromszor fogja elverni asszonyát, akitől elvárja, hogy jól keressen az autósztráda mentén, meg legyen miből sört venniük. (Jelzem, ezt az “az asszony verve jó” filozófiát már a nagymamám is avíttnak tartotta volna.)

– Te csak mosolyogsz, nem bosszant ez a rémség? – nézett rám a párom csodálkozva, miközben elhallgattatta a tévét. Naná, hogy jókedvem volt: amíg olyan fiatalemberek vannak, mint a délelőtti látogatóm, nincs veszve semmi. Addig e fiatal generáció csöndes többsége egészen más minőséget képvisel, mint a képernyőn hőzöngő kisebbség.