 |
Az ünnep a legrosszabb idegenben, erre figyelmeztette a barátnője indulás előtt, de ő azt hitte, a karácsonyra gondol. Pedig a karácsony váratlan melegségben telt, átjött Chantal és Lucien, meg a két lányuk, azon az estén jó szomszédokból barátok lettek. Kicsi francia és kicsi magyar sziget a kaliforniai áradatban. Halászlét főzött, majdnem sikerült is, és amíg él, nem felejti el Chantal könnyes szemét, amikor az ő két harsány fia, akiket ilyen szép ünneplő ruhában még senki sem látott a környéken, szorosan egymás mellé állva a Mennyből az angyalt énekelte.
Igen, de ez más, jutott sokadszor eszébe. Teljesen más! Március tizenötödike… Chantalnak egy egész napot, vagy napokat kellene ahhoz itt ülnie, hogy megértse. És persze, még akkor sem értené, hiszen éppen ez a szavakkal ki nem fejezhető összetartozás a legszebb, a legfontosabb az egészben. A történelmi tények csak érthetőek, de nem érezhetőek.
Ma éjjel azt álmodta, hogy az apjával lépked a Dunaparton, az erős szél megpróbál beleakaszkodni az apja sűrű, ősz hajába, meglobogtatja a tavaszi kabátját. Minden március tizenötödikén útra keltek ők ketten, később már az öccse is velük tartott. Elindult a magas ember, kezébe kétoldalt belekapaszkodott a két gyerek, és ő vitte őket. De miért vegyek fehér blúzt?… – tiltakozott eleinte, utálta az ünneplő ruhát, és, magyarázta az apjának, ugyan ki látja a kabát alatt, hogy mi van rajtam? –
Nem látja senki, felelte az apja csendesen, de te tudod. Ünnep van… – tette hozzá egyszerűen.
Aztán csak mentek, mentek végig a városon. Néha megálltak, a múzeumnál például, de ott sem sokáig. Azóta sem tudja úgy hallgatni a Himnuszt, hogy ne lássa maga előtt az apját, ahogy az első hangoknál gyors mozdulattal leveszi a kalapját. Másik kezével mindig beletúrt a hajába, aztán csak állt rezzenetlenül. Ők meg mellette. Ez mind, ezek az apró pillanatok állnak össze az ünnepekben. – Mit mondanak, ki beszél? – rángatta meg a kabátujját néha, de az apja azt mondta, mindegy. Őt magát sem érdekelték a beszédek, vitte tovább a két gyerekét keresztül-kasul a városon. – Kokárdák, zászlók, öröm, ez a lényeg – mondogatta, erre figyeljenek, a többi nem számít. – Kicsiny szabadság– tette hozzá, aprókat bólogatva, nem annyira a gyerekeinek, mint inkább magának.
A kokárdája gyönyörű volt! Hányszor kérték az öccsével, hogy adja nekik, de nem adta. Műremek volt, megsárgulva, de mívesen. Mintha egy korabeli zászló díszeként szolgált volna, közepén a gomb is behúzva a nemzeti színekbe, körülötte alig látható, apró fodorral.
Tizenöt éves volt, amikor már az osztálytársaival ment ünnepelni. Az apja akkor már nem bírta a hosszú járást, de mindig kifaggatta őt, mit látott. Ő mesélt a zászlókról, a lányok hajába font nemzeti szalagokról, a fiúról, aki malaclopó kabátban beszédet mondott. – Kicsiny szabadság – foglalta össze pimaszul, az apja nevetett nagyot.
Addig nem jöttek Amerikába, amíg az apja élt, azt nem bírta volna. A férje tudta ezt, nem erősködött. De most itt vannak, még majdnem egy évig itt lesznek, és jó is itt, csak ne lenne március, mert ezt kibírni nem lehet.
A gyerekekért csak fél egykor kell indulnia az iskolába, addig felmos, gondolta. Felporszívózta a lakást, kimosott egy programot a gépen, aztán kiment a levélládához. Két számla, prospektusok, és egy lapos, barna csomag volt benne. Nekiesett a csomagnak mohón. Az öccse küldte, azonnal felismerte a szétszaladó betűket.! Jaj, de jó! Ady-kötetet kért tőle, mióta várta már! Igen, itt a kötet, és… és még valami. A levél burkából mint őszi levél hullott a földre az apja kokárdája. Két éve már, hogy az öccséé lett. És most mégis elküldte, elküldte, mert tudta, hogy neki, itt, a világ másik végén nagyobb szüksége van rá. Szétnyitotta a levelet, de csak látta, olvasni nem bírta az öccse sorait. Csak a legutolsó sort látta tisztán: Kicsiny szabadság, üzente az öccse otthonról.
