Szebeni István, az Aktív mûsorvezetõje – II. rész

– A főiskolás Szebeni István más volt, mint a tévés?

– Nézze, az én szüleim elváltak, édesanyám nyugdíjas tanítónő (harmincötezer forint nyugdíjjal) mindig mindenért megdolgoztam. Ha az ember tudja, milyen a szegénység, tudja, honnan jött, hová tart, nem száll el. Sok minden történhet velem e szakmában, rengeteget tanulhatok – fogok is –, de a józanságomat nem fogom elveszíteni. Tizenkét évig kosárlabdáztam, a sport egészséges önértékelésre nevel! Jól ment, de nem tudtam átlépni azt a küszöböt, amelyet csak a legjobbak lépnek át. Nem volt elég kitartásom, tehetségem. Amikor rájöttem, hogy nem fogok eljutni a teltházas csarnokig, abbahagytam. Játszogattam még az NB II-ben, de már nem volt életcél.

– Ez csalódás.

– Egyértelmű helyzet! Fontos, hogy tisztában legyünk a képességeinkkel, hogy ne értékeljük föl (vagy le) önmagunkat! Amikor bekerültem a tévébe, fogalmam sem volt arról, hogy alkalmas vagyok-e a pályára. Ma már tudom: igen. De a televíziózás játéknak indult, és ez jó. Ma is vállalom, szeretett játék a munkám!

– Sok tévés azt mondja – legutóbb egy olasz műsorvezetőtől hallottam – hogy a képernyő “mérgezést okoz”. Aki ráérez a varázsára, annak megpecsételődik a sorsa. Az élete a televíziózásról fog szólni. És ez már nem játék…

– Sok kollégámmal ellentétben én nem őrülök meg a képernyőért – bár az csudára jólesik, ha az emberek megismernek, és kedvesen szólnak hozzám –, de az ismertséget is a “helyére teszem”. Ha nem keresnek meg újságok, akkor sem nyomulok: nosza, írjatok már rólam!

– Józan minden szava. És az álmok?

– Ó, bőven vannak! Például négy éve álmodozom egy egyiptomi útról. Akkoriban alaposan átnéztem a prospektusokat, és gyorsan megbeszéltem magammal, nincs pénz a szfinxre. Elnapoltam az álmomat, bár abban biztos voltam, hogy előbb-utóbb meg fogom érinteni a piramisok falát.

– Miért épp Egyiptom?

– Engem nem vonz – például – Amerika. Tisztelem a hatalmas ország eredményeit, de érdekesebbnek tartom azt a – ma is megfejthetetlen – kultúrát, amellyel Egyiptom dicsekedhet. Lám, egy józan srác álmai is valóra válhatnak! Tudja, miért várom a nyarat? Mert indulok Egyiptomba.

– És a szerelemmel kapcsolatos álmok?

– Köszönöm, jól vagyok. Már egy éve van nekem Kriszti, aki a külkereskedelmi főiskola gazdasági diplomácia szakán most fog államvizsgázni.

– Sok szép lány keringhet ön körül. Miért épp ő?

– Baj lenne, ha meg tudnám magyarázni, elveszne a varázs. Ám abban biztos vagyok, hogy a szépség kevés. Persze fontos, hogy tetsszen a tekintete, a keze, az arca, a haja, de az sem mindegy, mi történik, ha megszólal… Én például örülök annak, hogy nem vagyok csúnya, nem bánom, hogy százkilencvennyolc centi lettem. De nem az én érdemem! Jóképű volt az apám, gyönyörű az anyám… Valószínűleg ezért taszítanak azok a lányok, akiknek a külsejük az életcéljuk: “mindenáron címlapra akarok kerülni!” Hej, de sekélyes! Én Krisztit nem cserélném el a Miss Universe Hungary-ra! Mert ő nem csak szép. Több annál! Sokszor tapasztaltam már, hogy vannak nők, akik azt hiszik, ha mindenük kilóg a ruhából, akkor gyorsan meghódíthatnak. Vannak srácok, akiknek ez elég. Azokkal a kollégáimmal, akik beérik az ilyen lányokkal, felszínes a kapcsolatom. Helló, hogy vagy?, ennyi… De például nagyon szeretem és becsülöm Németh Lajost, a meteorológust, akivel érdemes beszélgetni. A munkámban sem a sztárpletykák érdekelnek. Ám az a műsorunkban szereplő félvak kisfiú, aki önerőből tanult meg két nyelvet… No, ez igen! Micsoda erő lehet egy ilyen gyerekben! És az ő sorsához képest az én nem túl könnyű életutam milyen egyszerű, sima.

– Ugye, ön nagyon érzékeny?

– És zárkózott. De azt pillanatok alatt megérzem, milyen a másik ember. Egy kézfogásból, egy tekintetből, egy mosolyból minden kiderül… Általában szeretnek az emberek, de velem is megesik időnként, hogy valaki ok nélkül bánt. Az ilyen helyzeteket rosszul kezelem, napokig tépelődöm a miérteken.

– Mit csinál akkor, ha istenigazából méregbe gurítják?

– Hajaj! Bevallom, hamar bepöccent a bunkóság, az irigység meg az ostoba rosszindulat. Valószínűleg azért (is), mert én udvarias vagyok mindenkivel, tehát elvárom, hogy legalább annyit viszonozzanak, amennyit adok. Nem szoktam vadul káromkodni, de az első munkahelyemen bizony megesett, hogy hozzávágtam valakihez (főnökhöz!) egy széket… Nem bántam meg, senki se alázza meg a beosztottját! A tehetséges, jó szakembereket tisztelem – ugye, emlékszik, mit mondtam a jelenlegi főszerkesztőmről? –, de a rátarti, indokolatlan pökhendiséget nem viselem el.

– Nem lehet, hogy ez fiatalkori indulatosság?

– Én úgy képzelem el a középkorú önmagamat, hogy mondjuk, tíz év múlva szerkesztőként dolgozom majd valahol, valószínűleg lesz már két gyerekem – ha Kriszti is így akarja –, de a butaság, az igazságtalanság éppúgy be fog gurítani, mint ma.