– Mitől féltél?
– A fájdalomtól. Ahogy olvastam a szüléssel kapcsolatos sztorikat… A végén már nem is vettem a kezembe semmilyen szakirodalmat és újságot. Tudod: “Harminc órát vajúdott…” A szülés egyébként olyan dolog, amire nem lehet felkészülni. A legrosszabbat várod, és annál egy kicsit még fájdalmasabb. Ha választhattam volna, ezt a részt kihagytam volna az életemből. Aztán az utolsó ultrahangoknál már pedzegették: lehet, hogy Anna császárral fog születni.
Azért sem tudtam rendesen felkészülni, mert bementem az egyik utolsó vizsgálatra, és kedélyesen szólt az orvos, hogy innét már nem megyek sehova, mert szülünk. Vicces volt, mert ez december tizenkilencedikén történt: elindultunk karácsonyfát venni, de feldíszíteni már nem tudtuk.
– Hogyan tudnád elmesélni nekem, egy férfinak, hogy a fájdalom után, amikor megláttad a gyereked, milyen érzések öntöttek el?
– Ezt nem lehet elmesélni. Leírhatatlan érzés. Egy biztos, minden megváltozik. Abban a pillanatban kialakul a felelősségtudat. Amikor még nekikezdtek a vágásnak, csak arra tudtam gondolni, bárcsak hallanám már, hogy felsír. Azt vártam, hogy ne legyen semmi baj. Amikor pedig azon az erős hangján felsírt, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Amikor odahozták a fejemhez, azt nem is tudom szavakba ölteni. Leírhatatlan boldogság öntött el. Hihetetlen, hogy ő tényleg az enyém! Még sosem éreztem ilyet. A kis fejét odatették az enyém mellé, üvöltött, nem tetszett neki a dolog, de amikor megismerte a hangomat, elhallgatott.
– Beszéltél hozzá, amíg a hasadban volt?
– Sokat. Simogattam, és beszéltem hozzá. Meg énekeltem, összevissza minden hülyeséget. Például Madonna-számokat, a “Like a Virgin”-t. Magyaráztam neki: nőj szép nagyra, legyél egészséges! És ő mindig reagált. Rúgott, jelezte a mozgásával, hogy érzi, neki szól minden. Ezt nagyon szerette: amikor mi feküdtünk, nyugi volt, ő viszont olyankor “ugrált”.
– A terhesség alatt mi változott benned?
– Azóta sokkal jobban féltem magamat is, mert tudom, hogy a picinek szüksége van rám. Régebben szívesen vezettem, és gyorsan, ma viszont nem nagyon szeretek autóba ülni. Meg aztán olyan dolgok is jelentéktelenné válnak, amelyekről sose gondoltam volna. Amikor elindultunk vásárolni, magamnak például semmit nem néztem. Egy nő csak megáll egy kirakatnál, vagy bemegy egy parfümboltba – de ez aztán mind lényegtelenné válik. Mindig a gyerekre gondoltam, hogy neki mi lenne a jó. Érzem, hogy ő mindig ott van, mindig érez, és én is érzem őt. Mondtam is a barátnőmnek, olyan hihetetlen, hogy csak kilenc hónapig tart ez a csoda; annyira az enyém soha nem lesz, mint amikor bennem volt.
– De akartok még kettőt, nem?
– Ez a tervünk már megváltozott. Szerintem összesen két gyerekünk lesz, de ez a terv sem végleges.
– Mit tud segíteni egy férfi egy várandós nőnek?
– Nagyon sokat. A férfi támasz egy nőnek a várandósság idején. Főleg az érzékenyebb periódusokban, amikor előjönnek mindenféle kis “dilik”. Nálam ez az elején volt, az első három hónapban, amikor rám tört az érzékenységi roham. De most is sokat segít. Egy álom, hogy velem van, rengeteget babázik. Repül most is, de sokat van itthon. Hétfőn jött haza Torontóból, és szombaton megy New Yorkba. Egy hetet simán itthon tölt. Egyébként, kettőnk kapcsolata is megváltozott. Sokkal jobban igényeltem Laci közelségét. Már nem örültem, amikor elment focizni, vagy találkozott a barátaival. Amikor dolgozni indult, akkor meg elkezdtem aggódni. Pedig a repüléstől én sem félek, és tudom, hogy vele sem lesz soha semmi baj.
– Az első időszak nehéz volt?
– Fáradt voltam, de hát ezt biztosan minden kismama elmondja… Mára eljutottunk addig, hogy Anna éjszaka alszik, és csak enni ébred fel. Két hónapig szinte reggelig virrasztottuk. Mintha a baba fordítva élt volna. Ha észrevette, hogy elalszunk, rögtön nyöszörgött. Előfordult, hogy az orvost is felhívtuk, mert nem akart aludni.
– Mosolyog már?
– Igen! Elég korán kezdte, már egy hónapos korában ott bujkált a kis mosoly a szája szegletében. Ha rámosolygok, akkor szinte mindig viszonozza, de a legvidámabb pillanatai reggel vannak: amint meglát, fülig ér a szája.
– Mennyire fog derékba törni a karriered miatta?
– Semennyire. Szerintem össze lehet egyeztetni a gyereknevelést és a munkát. Nem is értem azokat, akik a karrier miatt nem vállalnak gyereket. Egy ismerős lány mesélte a múltkor, hogy ugyan szeretne már gyereket, férjnél is van, szép új házban, de azért még fontos a buli, a munka, a haverok. Mondtam neki: amint megtudod, hogy babát vársz, már az lesz a fontos. Egyébként nekem szerencsém van, mert meg tudom majd csinálni, hogy két etetés között elmenjek a tévébe.
– Mikor mész?
– Áprilistól. Ezért nem is vettek fel mást a helyemre. Ketten vannak most: Gál Noémi és Németh Lajos. Átvállalták az én munkámat is.
– Derűsebbek a hétköznapjaid?
– Anna a legnagyobb télben, mínusz húsz fokban született, és be voltunk zárva kicsit. De nagyon feldobja a hétköznapjainkat az ő fejlődésének látványa. Súlyra és értelmileg is alakul. Az elején csak üveges tekintettel várta, hogy tömjünk bele egy kis tejcit. Amikor viszont látod, hogy már néz, aztán elkezd követni tárgyakat… Még nem gügyög, de egy-két hangot már kiad, próbálgatja a tüdejét.
– Sokat szedtél fel?
– Tizenegy kilót. Ebből hatot adtam le, azonban a szoptatás miatt nem akarok fogyókúrázni. Ez is érdekes lesz a tévében! A régi ruháimat nem tudom majd felvenni… Hogy most mi lehet bent… Amikor megtudtam, hogy babát várok, éppen felkínálták a nyári, reggeli strandos műsort, de nem vállaltam el. Nem akartam kéthónapos terhesen vízbe ugrálni, ám akkor még nem mondtam, hogy babát várok. Amikor három hónapos terhes lettem, szóltam, hogy mi a helyzet, és akkor megértették, miért hárítottam el az ajánlatot.
– Hiányzik a munka?
– Azért hiányzik. A múlt héten bent voltunk a Lazacban, a tv2 reggeli műsorában, és rávettek, hogy álljak be a kamera elé, és mondjam el, milyen idő lesz. Babával együtt. Furcsa érzés volt, ráadásul nem jutott eszembe semmi frappáns. Pedig szerettem volna valami nagyon szépet mondani.
