Derûs napok a kis Dobossal

A szerencsés férfi Judit egyik exkollégája, pilóta a MALÉV-nál. Ott, ahol Judit egykor légikísérőként dolgozott. Most pedig kis ágyában ott szuszog Dobos Anna Barbara, a falatka pici lány.

– Úgy látszik, mindig örömteli fordulatoknál találkozunk.

– És elég sűrűn: számold ki, a múltkori óta alig több idő telt el, mint egy év. Akkor még híre-hamva sem volt a babának.

– Nem is nagyon beszéltünk róla.

– Lacival úgy gondoltuk, nem zárjuk ki az életünkből a “babakérdést”, de nem is nagyon erőlködtünk rajta. Tudtuk, hogy szeretnénk valamikor, de ez a “valamikor” olyan homályos, távoli időszaknak tűnt. És volt, amikor azt mondtuk: egy-két dolgot azért még meg kellene csinálni, mielőtt jön a gyerek.

– Mit?

– Például utazni, vagy még keményebben dolgozni… Ez csak egy villanásnyi ideig tartott, aztán másnap meg úgy gondoltuk, jöhet azonnal.





– Olvastam, hogy voltak nehéz időszakok a terhességed alatt.

– Talán a végén. A harminckettedik hét körül be kellett menni az ügyeletre, mert fájt a hasam. Megnézték a babát, és kisebbnek találták, mint amekkorának lennie kellett volna. Akkor nagyon megijedtem, az orvos persze, nyugtatgatott, majd javasolta, hogy innentől kezdve hetente járjak ultrahangra. Ez így is lett. Igen ám, de a harmincnegyedik hét után megint kéthetente jártam ultrahangra. És akkor mondták, hogy az előző két héthez képest semmit sem fejlődött a baba. Nahát, képzelheted, milyen állapotba kerültem… Teljesen kikészültem, ott sírtam a kórház folyosóján. Az orvosok mondták, hogy nem tudják, miért nem növekszik, mindenesetre egészséges, minden rendben van, csak pici lesz. Nyolc hónaposan kétezer grammos volt, és nagyon bántott, hogy hol sikkadhatott el valami. Aztán javasolták: kapjak infúziót, hogy erősítsük a babát, és az utolsó hónapot már ne nagyon ugráljam végig, hanem inkább pihenjek.

– A munkát hogy bírtad?

– Nyolc hónapig dolgoztam. Frissebb, fittebb voltam, mint azelőtt.

– Nagyon aranyos voltál a kis pocakoddal.

– Szépnek találtam magam, határozottan tetszett a pocakom. Az emberek többsége így is szeretett. A kollégák is aranyosak voltak. Egyfolytában érdeklődtek, lelkiztünk, babáztunk, simogatták a pocimat. Semmi bajom nem volt. Jóval egészségesebben étkeztem, odafigyeltem magamra, jobban éreztem magam, mint előtte bármikor. Mondom, az utolsó egy hónap volt nehezebb, a lelkifurdalás miatt, hogy nem nő a baba. Hogy biztosan többet dolgoztam a kelleténél… Pedig ez sem igaz, mert kevesebbet dolgoztam, mint egy átlagos kismama, mert egy hónapból csak két hetet kellett a munkahelyemen töltenem.

– Apás szülést terveztetek, de aztán…

– Aztán ez nem jött össze. Rögtön az elején megbeszéltük Lacival, hogy apás szülést szeretnénk. Meg sem kellett kérdeznem, már előtte jelezte, hogy szívesen bent lenne a szülőszobán. Én sokkal jobban féltem a szüléstől, mint ő.
Derűs napok… – II. rész>>