 |
Egy alkalommal, valami kempingezéssel egybekötött, ottalvós buliban – természetesen egészen véletlenül – kihallgattam, amint az éjszaka vége felé a lányok egymás közt megbeszélik erotikus tapasztalataikat. A csevely eleve keményen indult, de aztán átcsapott valami egészen elképzelhetetlen, a pornográfia határát súroló tudományos ismeretterjesztésbe. Nagyjából mindenki elmesélte, kinek mi a jó, és mit kell hova tenni, hogy még jobb legyen, én meg dermedten hallgattam, mint szertári csontváz a szekrényben – még az állam is éppen úgy esett le, mint a szegény biológiai szemléltetőeszköznek, amikor valaki kilopta belőle a rögzítődrótot.
Ehhez képest a fiúk szende cserkészlegénykék, akik hencegnek mindenféle számokkal – “Nekem hatszor!”, “Az semmi, nekem meg tizennyolcszor!” –, miközben mindenki tudja, hogy ezeket a számokat el kell osztani hárommal, néggyel, öttel. (Vagy tízzel.) A szexuális teljesítményekkel való licitálás és blöffölés után már át is térünk az örök témára, az autókra: Ferrari kontra Lamborghini, hány köbcentisek és lóerősek a motorok, és különben is, az autóskártyában a Lola T – ez a szerintem soha nem is létezett sportkocsi – vitte mind a kettőt, még régen, megboldogult hatéves korunkban.
És persze szoktunk lelkizni is. Azt természetesen aláírom, hogy ritkán – de szökőévente egyszer egészen biztosan. Egy nőnek néha elég annyi, ha a párja nem veszi észre, hogy fodrásznál volt, és másnap, a barátnők és a kapucsínó mellett ebből már egyből arra következtet, hogy: a férfi azért figyelmetlen, mert már kevésbé szereti… Sőt, biztosan flörtöl is másvalakivel… És lehet, hogy már másnap elhagyja…
Egy férfinak azonban nyomósabb érv kell, hogy kiöntse a szívét barátainak. Például, hogy másodikán eljátszotta a teljes fizetését az ügetőn (“Nincs kölcsön kétezer forintod?”); átverték a szervizben (“Nincs nálad kölcsönbe’ véletlenül egy Dacia-féltengely?”); az anyós már megint át akar jönni vasárnap (“Nem tudsz kölcsönadni egy kis üveg enyhe hashajtót?”).
Ezek azonban apró-cseprő esetek. Az igazi, lelki mélyrepüléssel egybekötött nyavalygások a párkapcsolati kríziseknél bukkannak fel. Elég egy este nyolc után érkező SMS, melynek hatására a nő halkan kuncogni kezd, majd a mobiltelefont a fürdőszobába hurcolja, és ott pötyögi be a választ. Elég, ha elmeséli, hogy ma is a Lacival ebédelt az üzemi menzán, és annyit, de annyit nevettek.
Ilyenkor a rendes férfi nekibúsul. Ha pedig nekibúsul, akkor szenvedni kezd, amit természetesen magába fojt. A szenvedést csak egy több ezer évvel ezelőtt, az ókori Mezopotámiában feltalált gyógyszer enyhíti. Úgy hívják, hogy sör. Ha pedig sör, akkor haverok; ha haverok, akkor meg – kivételesen – lelki élet.
Azonban vigyázzunk! A lelkiző férfi nem várja el, hogy megoldjuk a problémáját. Mindössze arra vágyik, hogy kibeszélhesse magából a bajt, utána meg úgyis rájön, hogy mit kezdjen magával. (Először automatikusan az őskorban feltalált gyógymódot alkalmazza: virágot vesz.)
Egy alkalommal jómagam is beleestem a bölcs lélekgyógyász hibájába, és elkezdtem osztani az észt. Ismerősöm ugyanis ezzel jött:
– Szóval… Van egy kis baj… Semmi komoly, szeretjük egymást, meg minden… De tegnap este kitalálta, hogy költözzünk el, és építkezzünk közösen.
– Hát, nagyon vigyázz! – mondtam erre én. – A közös ház jobban összeköt benneteket, mint a házasság. Szerintem meg akar téged fogni.
Másnap barátom még jobban össze volt törve, és acetonos illatot árasztott, ami a különösen durva másnaposság összetéveszthetetlen jele.
– Köszönöm a tanácsot – mondta. – Igazad volt. Hazamentem, és szakítottunk. Mindennek vége.
Aztán csendesen elsírta magát. Én meg ekkor határoztam el, hogy tanácsot akkor adok legközelebb, ha valakinek tyúkszemproblémája lesz, és már a vérehullófecskefű-oldat sem segít. Azóta inkább terelem a kényes beszélgetéseket: többnyire a Lamborghinire és a Ferrarira.
