– Ezért indított főzőiskolát?
– Amikor elhatároztam, hogy megtanulok sütni, még be tudtam iratkozni a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát végezve egy cukrász szakmunkásképzőbe. Később, amikor főzni is tanultam volna, már nem értem rá arra, hogy ismét szakmunkástanuló legyek. Nálunk ugyanis csak ilyen intézményben oktatják a szakácsmesterséget. Kerestem a lehetőséget, és kiderült, hogy külföldön rengeteg “cooking school” létezik. Találtam egy olyan iskolát, ahol hihetetlenül jól éreztem magam. Elhatároztam, ha valaha módom nyílik rá, csinálok egy hasonlót itthon is, azoknak, akik ugyanolyan mániásan szeretnek főzni, mint én, csak nincs rá idejük. Amikor elkezdtem szervezni, fogalmam sem volt, mibe vágom a fejszémet. Kiderült, hogy Közép-Európában hasonló sem létezik, de még Európában sincs sok.
– Van elég főzni vágyó elfoglalt?
– Elég széles a kínálatunk, úgyhogy könnyű megtalálni a személyre szabott lehetőséget. Hétvégén és hétköznap este vannak a kurzusok, illetve működik egy cégeknek szóló program is. Arra gondoltunk, miért kellene feltétlenül egy drága étteremben rendezni a céges vacsorát, miért ne jönnének el egy csoportos főzésre, ahol együtt nyújtja a pizzatésztát a vezérigazgató és a titkárnő, aztán közösen megeszik, amit alkottak. Szerintem ennek is van annyira hatékony csapatépítő ereje, mint egy közös raftingnak, vagy túlélő túrának.
– Most ugrik be, hogy barátom, akiről azt hittem, hogy pedagógusként elég neki az egyetemi katedra, említette, hogy a bölcsészkar mellett a főzősuliban is tanítani fog. Ott nyelvet, itt “bortudományt” oktat.
– A Dani! Isteni pali, és csupa ilyen tanárunk van.
– Főz a Nők Lapjában, főz az iskolában, és legújabban a képernyőn is.
– Most indult egy műsorom, amelyben vasárnaponként fél órában, hétköznaponként tíz percig főzünk. Az egészet otthon, az én konyhámban vesszük föl. Nincs épített stúdió, nincs műkaja. Megcsináljuk élesben, aztán boldogan megesszük.
– Mit szól ehhez a férje?
– Ő is imád főzni.
– Azt is, amikor tele van a konyha lámpákkal, operatőrökkel, és főzőcskéző idegenekkel?
– Napközben nincs otthon, amikor hazajön, megkérdezi, mi maradt. Persze, nem élünk mindig így, csak most a felvételek alatt.
– Azért ez mégsem egy átlagos házasélet, hiszen vagy látványkonyhává alakul a lakás, vagy nincs otthon a feleség, mert épp japán hölgynek maszkírozva fogadja egy hotelszobában a magyar sztárokat.
– A Micukó egy más tészta.
– Stílszerűen, de most egy kicsit függesszük föl a főzést! Az általam megkérdezettek zöme azon lepődött meg a legjobban a műsor kapcsán, hogy valódi színészi képességek derülnek ki magáról, arról nem is szólva, hogy kiváló a humorérzéke.
– Híradósként nemigen volt lehetőségem a humorérzékem csillogtatására. Most sem gondolom magamról, hogy színész vagyok, de biztos, hogy már gyerekkoromban is képes voltam átverni a legközvetlenebb hozzátartozóimat is. Az egész úgy kezdődött, hogy kiváló telefonszámunk volt otthon, ami azt jelenti, hogy állandóan téves hívásokat kaptunk. Egy idő múlva rájöttem, milyen vicces dolgokat lehet művelni ebben a helyzetben. A papám is elég nagy vicccsináló volt, a nagymama meg különösen.
– Tehát kiskorában ígéretes telefonbetyár-karrier előtt állt.
– Bárkit át tudok verni telefonon, még a húgomat is. De azért egyszer a telefonon egész más a becsapás művészete, mint két és fél hétig parókában és műfogsorral, olyan embereket, akiket jól ismerek, akikkel esetleg évek óta együttdolgozom.
– Ha jól tudom, véletlenül lett japán.
– Teljesen. Azt mondta a Kereszty, akivel még szerkesztő kora óta haverok vagyunk, hogy lenne egy műsorötlete. Köszönöm, nem – vágtam rá, én ugyanis most nem szeretnék tévézni, legföljebb egy főzőműsorban. Ez a valóságshow-időszak ugyanis nem az én világom. Fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor az első tizenkét emberre rácsukódott az ajtó, számomra kinyílt a világ. De ő erősködött, hogy legalább hadd mondja el. Mondd! – hagytam rá, mire megkérdezte, mit szólnék egy japán csajhoz, aki végiginterjúvolja az ismert embereket.
– Az úgynevezett “képeslap-arcokat”.
– Igen, ez váratlanul jött, és nagyon tetszett. Nekem is eszembe jutottak a Friderikusz álinterjúi, de az győzött meg, hogy a Beleznait a kutya sem ismerte, engem meg mindenki.
 |
– Láthatóan élvezte a munkát.
– Naná! Németh Lajossal öt évig dolgoztunk együtt, most meg nekiállt csárdást tanítani nekem, mint japán kislánynak. Ráadásul kicsikarok belőle egy olyan mondatot, hogy van ám neki szexis mosolya. Kamarás Ivánra, akit ugyancsak jól ismertem, direkt ráindultam, egyszerűen belezúgott Micukó.
– Elképesztő maszkot visel.
– Méghozzá egy zseniálisan megcsinált maszkot. Teljesen megváltoztatott, de mégsem ordított róla, hogy álca. A paróka igazi hajból volt, ehhez jött a szemüveg, meg az az iszonyatos fog. Napokig azt gyakoroltam, hogy ne folyjon patakokban a nyálam, amikor beteszem. Beszédtechnikushoz jártam, ki kellett találnom a gesztusokat, megtanultam a partner száját figyelni a szeme helyett, mint egy japán nő. Állandóan visszanéztem magam – itt egyébként sokat segített, hogy rendező szakon végeztem.
– Milyen arányban sikerültek az átverések?
Hárman ismertek föl rögtön. A Bajor azonnal, elég gyorsan rájött Erős Antónia, is és hamar bekövetkezett az a pillanat is, amikor Bombera Kriszta hozzám vágta a dossziéját. Ő ugyanis különösen gyanakvó, mióta magánszorgalomból átvágtam. Fölhívtam, és egy lap nevében álomutazást ígértem, ha különféle idióta feltételeket teljesít. Azóta minden furcsa helyzetben körülnéz, nem vagyok-e valahol a közelben. Máté Kriszta viszont nem fogott gyanút, sőt, Jakucsek Gabi sem jött rá a turpisságra.
– Volt, aki megharagudott?
– Nemigen. Nem az volt a célunk, hogy megszégyenítsünk bárkit is. Az elején még mi sem tudtuk, mi lesz az egészből, aztán kiderült, hogy mini portrék jöttek létre, görbe tükörben. Én semmit sem értettem, minden szóra rákérdeztem, és akkor elkezdtek magyarázni, amiből nagyon sok minden kiderült róluk.
– Volt, aki meglepte, akit egész másnak látott korábban?
– A legnagyobb meglepetést Bangó Margit okozta. Nem tudtam róla, milyen fantasztikus ember. Bejött egy nő, aki halál komolyan gondolta, hogy a japán televíziónak nyilatkozik, és elmondja, hogy őt, mint cigány embert mennyire meghatotta, amikor a magyar miniszterelnök elvitte a pápához. És nem mint cigány énekest, hanem, mint a magyar művészek képviselőjét mutatta be. Na, ez olyan pillanat, amikor nincs hülyéskedés.
– Hogyan viselkedtek, amikor levette a parókát?
– Tari Ancsa, aki régi barátom, rám meredt, és megkérdezte, hogy kerülök oda. A Vujity Trvtko is azt mondta, amikor átadtam egy kártyát, amin rajta voltam én meg a Micuko, hogy: Úristen, mit keres itt a Stahl!
– Volt olyan beszélgetés, amelyik nem kerülhetett adásba?
– Egy ember tiltotta le. Pedig két és fél hét alatt felvonult előttem az egész magyar úgynevezett “sztárvilág”.
– Mi lesz ezután? A Micuko, ha jól értem, csak kitérő volt.
– Persze, francia nő már nem leszek. Ott a főzés. Nagyon sok lehetőség rejlik még ebben a témában, és elég határozott terveim vannak. A szakácskönyvem sikere is megerősít ebben. Pedig nem arról írtam, mi van a Tények kulisszái mögött, vagy, hogy kik voltak a szeretőim.
– Ha már itt tartunk, kiválóan sikerült megőriznie a magánéletét, pedig a képernyős arcokra vadásznak a bulvárlapok?
– Abból valahogy nem lett Blikk-címlap, amikor megszerveztem, hogy kortárs magyar írók műveiből olvasson föl vak emberek számára a kiemelkedő magyar művészek jelentős része.
– Ezt nyilván nem szerette volna titokban tartani, azt viszont az utolsó pillanatig elzárta a nyilvánosságtól, hogy esküvőre készül.
– Ez a történet váratlanul jól sikerült. Felhívott Ómolnár Miklós. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy házasodunk, és meggyőzött arról, hogy egyszer mondjam el erről a dologról, amit mondani szeretnék, és ezzel le is zárhatom az egészet.
– Mennyi idő jut a magánéletre, a férjére?
– A vállalatunk közös a Csabával. Ráadásul a főzés a hobbink is, az életünk, úgyhogy nincs nagy különbség. Ő napközben nem jár be az irodába. Ott én vagyok, de a munkánk teljesen közös.
– Mikor jut idő arra, hogy együtt leüljenek csöndben, olvasgassanak, filmeket nézzenek, vagy csak dörmögjenek egymásnak?
– Mostanában ritkán. Majd áprilistól egy lazább időszak jön, de akkor nem is leszünk itthon. Elmegyünk Olaszországba.
– Semmi főzés?
– Biztos, hogy viszem a laptopomat, és írogatok. Amikor elkezdtük a felvételeket a lakásban, az első este, végre elment a stáb a konyhából, ott maradtunk ketten, megkérdeztem a Csabát, te, voltaképp miért nem csinálunk egy pestós tésztát? Gyorsan megkérdezte, hogy szerintem nem vagyok-e elmebeteg, aztán jól megcsináltuk. Kinyitottunk egy üveg bort, és eszegettünk. Tudja, mitől nagyon jó valakinek? Amikor úgy él, hogy a szenvedélyét élheti meg. Nem nagyon tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor nem szívesen gondolkodom a kajáról.
– Újságíróként, riporterként mivel most foglalkozna a tévében?
– Szívesen készítenék interjúkat boldog emberekkel.
