 |
Kinyitotta a szemét, az utcai ablak felől érkező ismerős fényeket kereste. Amikor meglelte a széket, karfáján az odadobott ruhákkal, megnyugodott. Várakozott, mint egy gyerek, pedig tudta, mi következik. A sötétből lassan kiválik az öreg varrógép karcsú teste, s a fémspulnijáról és a fényesre kopott kerékről finoman eltűnik majd az árnyék. Még a megfakult, hiányos, arannyal maratott betűket is ki tudta venni ilyenkor. Köhler. A legjobb márka, mondta a nagymamája, amikor meglátta nála az öreg gépet. Ezt mondta a nagymama, pedig neki egy ősrégi Singere volt, esküdött rá, mindent meg tudott csinálni azzal a varrógéppel, a nehéz időkben még télikabátot is varrt vele. De a nagymama ilyen volt. Soha semmire nem volt egy rossz szava sem. Ha nem dicsérhetett meg valamit, szinte rosszul érezte magát, és inkább hallgatott.
Óvatosan bújt ki a takaró alól. Kiment a fürdőszobába. Egy cipőbe botlott az ajtóban. Kié lehet?, gondolta. Hányszor kérte, hogy hagyják a cipőket ez előszobában. Azt hitte, ő volt kint utoljára. Amikor lefeküdt, még nem volt ott ez a cipő. Nem bosszankodott, csak megállapította, amit tapasztalt. A gondolatai ahogy jöttek, el is tűntek nyomban.
Nem kapcsolt villanyt. A sötétben tapogatva megengedte a csapot, alátartotta a tenyerét, és ivott. Aztán mind a két csuklóját a vízsugár alá tette. Szinte megütötte a hideg. A háta közepe hirtelen fázni kezdett.
Csak ezt a pár órát bírjam ki… Ezt a pár órát… Mint egy imát, mormolta a szavakat, amikor visszafeküdt. Halálos fáradtságot érzett. Pár órát?, kérdezte saját magától. Miért pont ezt a pár órát? Mi jön utána, hogy csak ezt a pár órát…? Sós ízt érzett, azt hitte, összeharapta a száját. De csak a könnyei folytak csöndesen, megállíthatatlanul. Borzongott a takaró alatt. Pedig tartotta még a meleget.
Nem akart az órára nézni. Féloldalra fordult, összekucorodott, és lehunyta a szemét. Mélyet lélegzett, bent tartotta a levegőt olyan sokáig, ameddig csak bírta. Érezte, amint a vér zubog a homloka mögött. Ez volt az utolsó gondolata. Elaludt.
Köd ülte vidéken találta magát. Nem volt ellenséges ez a köd, finoman borult a fákra, most vette észre, a fák alatt kerítések vannak, a kerítéseken túl házak. Ahogy jobban kirajzolódott a táj, ráismert egy valaha látott utcára. Mezítláb ment ezen a ködbevesző utcán, a talpa meleg port taposott, olyat, mint a gyerekkori nyarakon, amikor lábujjaik között füstölgött a kocsiút púdersima szürke pora. Nem tűnt fel a ködben a meleg utcapor, sem az, hogy a köd nem nyirkos. Nem lepődött meg azon sem, hogy tudta, hová tart. Nem észlelte, meddig ment, de egyszer csak benyitott egy kőfalba vágott, nehéz kertkapun. Nyikorgott, mint a mesékben, pedig könnyen nyílt, ahogy megérintette.
A kőfalon túl egy kertbe jutott. Mindenféle fa volt ebben a kertben, harsogó fű zöldellt alattuk, az ágaik virágban álltak. Habosfehérben a cseresznyefák, szemérmes rózsaszínben a mandulák, viaszos törtfehér szirmok lepték a körték ágait. Az almafák zöldbe hajló fehér bimbói ahogy kifakadtak, halványbordó csíkot leheltek szirmaik szélére. Leheveredett egy göcsörtös törzsű öreg birs alá, széttárta a karját, odafúrta fejét, ahol legdúsabban nőtt a fű, a fa tövéhez. És ekkor megérezte, hogy álmodik. S tudta azt is, hogy ez az álom nem más, mint az élete.
Beszívta a virágportól nehéz, édes levegőt, várta, hogy elbódul tőle, de nem. Egyszerre sürgető türelmetlenség fogta el, szaladt volna valami elé. Sietni akart, úgy érezte, minden perc veszteség.
Még nem tudta, hogy az ébredést áhítja, a reggelt, a széken a ruhákat, a fürdőszobában az otthagyott cipőt, a kamrában a krumplit, amelyet majd föltesz főzni. A reggeli otthagyott kenyérhéjait akarja már. A kakasszót egy ismerős udvarban, a búcsúzást az ajtóban. Az ölelést, amelyet majd féltőn magával visz, és amikor csak szüksége lesz rá, megkapaszkodik bele.
