Il Silenzio

Sporthír – nem a sporthírek között. Merthogy nem is sporthír valójában. Ilyenformán tehát tökéletesen a helyén van.

Egy meccs utolsó pillanatait mutatták. Aztán egy futballklub utolsó pillanatait. A lelátón szurkolók, kevesen, néhány tízen, talán százan.

Döbbent arcok, szemek, könnyesek. Valaki beszélt: pénztelenség, méltatlan helyzet, és most vége, élt kilencvenkét évet. Ketten-hárman – temetési menet – koszorúval a kezdőkörhöz igyekeztek. Trombita hangja: Il Silenzio…

Az apja jutott eszébe. Ő vitte ki először Vasas-meccsre, ide, a Fáy utcába. Istenem, milyen nagy csapat is volt az az akkori! Kárpáti, Kontha, Sárosi! Bundzsák, Berendi! És Raduly, meg Csordás! Szilágyi I.! Vasárnaponként Anya megfőzte az ebédet, négyen ültek asztalhoz: Anya, Apa, a húga, Zsófi, és ő. Húsleves volt, szinte mindig húsleves, a második fogást illetőleg nagyobb a változatosság – milyen jól főzött anya! –, a harmadik fogás pedig maga a köszönés, rohantak ki a meccsre.

– Kész a vacsora – hallotta most a konyhából a felesége hangját.
– Megyek, mindjárt! – de nem mozdult.

Később apa szegény, már gyakran fáradt volt, betegeskedett is, így aztán ő önállósította magát, egyedül járt ki, szombatonként, mert újabban akkor rendezték a mérkőzéseket. És milyeneket! Na, igen, Mészöly és Ihász. Mathesz és Fister. Farkas Jancsi…
Pontosan nem emlékszik, Évát mikor vitte ki a Fáy utcába. Először és utoljára. Később lehetett, annyi biztos, akkoriban már nem volt olyan acélos a magyar foci. Ők viszont őrülten szerették egymást, a lány az első kérésre vele tartott. Nagy szó volt ez, hiszen Éva – noha régi fradista családból származott – abszolút immunis volt a futballt illetően. Nem is értett hozzá, nem is érdekelte, Ő, Béla, viszont annál inkább. Emlékszik, már néhány perce ment a játék, amikor megszólalt a lány: “Mondd, mikor kezdik végre?” Igen, ezt kérdezte. Égés, blamázs, közröhej. Most, így utólag, honnan is tudta volna szegény, hogy már réges-rég elkezdték. Az a futball már csak a nevében volt futball.

– Elhűl a leves!
– Máris!

Évával később, két év után szakítottak. Miért van az, hogy többnyire két év a szerelmek szavatossága? A lány utolsó éves lett a főiskolán, szemmel láthatólag kinőtte őt, aki megrekedt az érettségijénél. Egyszer csak jött, és bejelentette: szerelmes az egyik tanárjába. A pasas, mondta, hamarosan elválik, s akkor majd összebútoroznak. Ő meg minden különösebb cirkusz nélkül elengedte, nem volt már sok siratnivalója. Később, több év után, a Belvárosban összefutottak. Kávé, emlékek. Éva egy nagyobb cégnek volt a gazdasági igazgatója. Egyedül élt, nem lett abból a dologból semmi. Jót nevettek, amikor a meccsen történteket szóba hozta.

Nem, évek óta nem jár már mérkőzésre. A fiát meg ki nem vinné, semmi pénzért. Az a sok balhé a lelátón, meg előtte, utána az utcán, na, az egyáltalán nem hiányzik. Más se kéne, minthogy valami baja essék a gyereknek! A múltkor viszont látott egy portréfilmet a tévében. Régi nagy sztár volt a beszélgetőpartner, legendás jobbszélső az egyik konkurens csapatból. Hívta is Gabit, jöjjön, nézzék együtt, annál is inkább, mert volt néhány bejátszás, fekete-fehérben, a régi idők focijáról. Morgott a srác, kelletlen volt, nem igazán értette, miért kell most neki itt ülnie, ahelyett, hogy kedvére internetezhetne. De azért végignézte becsülettel.

– Többször nem mondom! – szólt a konyhai szózat. És, ismeri már annyira, Klári nem is mondja többször.
– Megyek! Repülök – cihelődött föl a fotelból. A képernyőn már a meteorológus magyarázott a térkép előtt.
– Van hír Irakról? – kérdezte az asztalnál a felesége.