Mondd, te miben hiszel? – II. rész

Verseny és rózsafüzér

Baumgartner Zsolt

Nem szeretjük azokat a helyzeteket, amikor az életünk egyetlen hajszálon lóg – egy meglazult csavar vagy egy töredékmásodperccel hosszabb reakcióidő a kelleténél, és vége. Baumgartner Zsolt azonban nem gondol ilyesmire. Hosszú idő óta ő az egyetlen magyar autóversenyző, akinek esélye van arra, hogy a világ legjobb négy keréken száguldó pilótái közé kerüljön, és Forma–1-es versenyző legyen. A huszonkét éves Zsolt jelenleg a Forma–3000-es kategóriában égeti a benzint. Tavaly egy olasz csapathoz szerződött, és tervei szerint az idei szezonban a bajnokság elején végez majd. Bízik abban is, hogy valamelyik Forma–1-es csapat tesztpilótájaként megmutathatja: van helye Schumacherék között.

Zsolt mindent alárendel céljainak: bulizás helyett az öttusázókkal edz, közben egyetemre jár, hogy műszaki diplomát szerezve a jövőben maga is részt vehessen a családi cég irányításában. Azt mondja, rengeteg dologról le kell mondania, de olyan erősen hisz a maga elé tűzött célban, hogy ez megkönnyíti számára az önmegtartóztatást.

Az edzéseken és a versenyeken is állandó társa a veszély. Két-háromszáz kilométeres sebességgel száguldás közben mindig fölléphet valamilyen váratlan tényező, amely pillanatok alatt közvetlen életveszélybe sodorhatja. Több nagy balesete is volt, de komolyan még sohasem sérült meg. Vallásos ember. Ha teheti, vasárnaponként részt vesz a misén. Amikor versenyautóba ül, mindig ott a kezében a rózsafüzér.

– Ha én mindent megteszek, ami rajtam áll, akkor a többi a gondviselés dolga – mondja.

Südyné, Zsóka önkéntes kisegítő

Imádságos küzdelem

Südyné, Zsóka daganatos betegségben veszítette el négyéves kislányát.

– Kilenc hónapig küzdöttem a gyermekem életéért, és nagyon nehezen tudtam kimondani: “Legyen meg az Úr akarata”. Nagymamám, aki mélyen hívő asszony volt, végig mellettem állt, és ő mondta: “Az Isten, aki megsebez, be is kötöz”. Évtizedek teltek el azóta, és az én életemben is beigazolódott ennek valósága. Hit nélkül én sem éltem volna túl ezt a tragédiát – meséli Zsóka, aki most mint önkéntes segítő dolgozik a Bethesda Gyermekkórház Hospice részlegén.

– Azért tudok másokat vigasztalni, mert engem is megvigasztalt az Isten. Évekbe telt, amíg talpra álltam, aztán elérkezett az idő, amikor azt éreztem, hogy segítenem kell másokon. Így kerültem a gyermekkórház onkológiai osztályára. Segítem a kicsiket abban, hogy ugyanolyan gyerekek legyenek, mint a többiek. Az elmélyült játék, az önfeledt nevetés legalább egy kis időre feledteti velük a betegségüket. Ez mindenért kárpótol.

– Ahhoz, hogy jól végezzem a munkámat, és hordozzam mások terheit, elengedhetetlen az állandó kapcsolat a Mindenhatóval. Nap mint nap imádkozom azért, hogy megtaláljam a helyes szavakat a beteg gyermekek és kétségbeesett szüleik felé. Évek óta végzem ezt a missziót, de még sosem éreztem, hogy szünetet kellene tartani, sőt, erőt ad a munka. Igaz, mindig fáj, ha elveszítjük egyik kis betegünket, aki a szívünkhöz nőtt itt a kórházban, de mióta Isten velem van, mindig tudom, hol találom a megbánást és az újrakezdés helyét.

Koltai Róbert

Néhány jó percig lángolni

A színész más, mint a közönséges földi halandó. Bizony úgy van, ahogy a legszebb komédiás-anekdotákból kitűnik: mindenét odaadná egy jó poénért, pár másodperc tapsért. Nem kivétel Koltai Róbert sem.

– Elsősorban azokban az energiákban hiszek, amelyeket igazán nem is tudom, hogy honnan… azaz, pontosan tudom, hogy az édesapámtól kaptam. Az ő robusztus életerejének, vitalitásának, eltökéltségének egy töredékét mondhatom magaménak, amely folytonosan arra sarkall, hogy igyekezzek megoldhatatlannak tűnő problémákat sok-sok munkával, akarással, elszántsággal örömforrássá változtatni, magam és mások számára egyaránt. Időről időre előfordul, hogy fáradtan, kopottan, összetörve megyek be próbára, csoszogok be az esti előadásra, vagy reggelente keservesen, reménytelenül kászálódva kelek ki az ágyból. Aztán, ahogy beindul a nap, a próba, az előadás, érzem, hogy szárnyalni kezdek, lángolni, sisteregni, olykor nekimenni a falnak, összetörni magam, de aztán ismét nekiveselkedni. Mélyen hiszek ugyanis abban, hogy van értelme az egésznek, hogy ha csak néhány jó másodpercet, netán jó percet lehet szerezni másoknak, akkor már az egész megérte.

Volt időszaka az életemnek, amikor rabul ejtett a játékszenvedély. Amikor mániákusan totóztam, a lovak sem voltak hajlandók elindulni az ügetőn, amíg meg nem érkeztem. Akkoriban a mázliban bíztam, a vakszerencsében, idióta szisztémákban, simlis tuti tippekben, bugyuta megérzésekben. Azért így még ez sem igaz, mert végül is mindegy volt, hogy nyerek vagy vesztek. Ha nyertem, újból felraktam a pénzt, ha vesztettem, akkor szereztem valahonnan újabb összeget, és folytattam. Mert maga a szenvedély volt a lényeg, maga a játék. De a hitemet nem akartam elfecsérelni ilyen hiábavalóságokra. Az kell az élésre, a túlélésre…

D. Tringel Judit szociális munkás

A csillogó fekete szemekért

– Papírforma szerint a fejlődésben meg a jólétben kellene hinnem, amely “elfújja” a szegénységet és a tudatlanságot – mondja D. Tringel Judit, a Fehér Holló Gyermekjóléti Szolgálat és Gyermekszálló igazgatója.

– Ha kisétálok a Haller utcára, látom, ahogy halad a tömbrehabilitáció a IX. kerületben, és eltűnnek a föld színéről azok a házak, amelyekben a klienseink laktak. Örülnöm kellene, hiszen a kerület lakossága részben kicserélődik. A módosabb középosztály költözik be az új házakba, a járadékokon tengődő, szociális bérlakásokban élők helyére. Csakhogy tudom, hogy a gondunk nem lesz kevesebb. Más problémákkal kell szembenéznünk, az elhanyagolás kifinomultabb, “civilizáltabb” formáival. Szipuzó gyerekek helyett heroinfüggőkkel találkozunk majd, vagy hontalanokkal, akiknek az elvált, majd újraházasodó szülő mellett nem marad hely otthon. Az ágrólszakadt, munkanélküli mamák, félalvilági apukák helyett pedig késő estig dolgozó, a stresszt kiszolgáltatott családtagjaikon levezető szülőkkel lesz majd dolga a gyermekjóléti szolgálatnak, akik becsukják az orrunk előtt az ajtót, mondván ne avatkozzunk a magánéletükbe.

Ahogy szépül a kerület egyik fele, úgy zsúfolódik, alakul masszív gettóvá a másik: az Illatos út, Gubacsi út környéki “Dzsumbuj”. Sok család ide szorul ki a lebontott régi háztömbökből, szociális bérlakásokat ugyanis nem épít a kerület.





– Ha csak a szállót nézzük, a tevékenységünk sikertörténet – folytatja Tringel Judit. – Tavaly a nálunk megfordult negyvennyolc gyerek közül negyvenhármat hazasegítettünk, csupán öten kerültek intézetbe. Látom a hazakerült gyerekek csillogó, barna szemében, akik hazakerültek, hogy otthon követelni fogják, vigyék őket iskolába, és vegyenek nekik fogkefét. Mert itt megszokták, hogy ez a világ rendje. Pedig úgy kerültek be, mint a kis csókák, akiknek a folyton nyitott száját szünet nélkül kellett tömni, mert sosem laktak jól. Nem mertek belépni a fürdőkádba, mert még sosem láttak olyat. Hiszem, hogy ki akarnak mászni abból az életből, amelyet a szüleik élnek, mert már láttak másik mintát. Olyan életet, amelyben ritmus van, és szabályok.

Az apró örömökben hiszek, a gyerekektől kapott reggeli nyálas puszikban, amelyeknek annak ellenére örülök, hogy nem vagyok puszilkodós fajta. Annak is örülök, hogy a nagy lakli kamasz Ricsinek már nem büdös a lába, mert tudom, hogy emiatt már nem fogják kiutálni az iskolából, tehát enyhítettünk kicsit a másságán.

Zágoni Miklós filozófus-fizikus

Nagy-nagy pofonok kellenének

– Mérhetetlen naivitás lenne most, ennek az olajtól bűzlő háborúnak a közepén azt mondani, amit szívem szerint mondanék, hogy egy zöld emberiségben hiszek – mondja Zágoni Miklós filozófus-fizikus, a Védegylet alapító tagja. – Annak a szöges ellentétét kívánnám, amit magam körül látok, egy feminista világot, amely úgy áll a dolgokhoz, ahogy a nők, megértő és elfogadó attitűddel, talán kicsit tétován. A férfi leszakít, eldob, legyőz – a nő lehajol, és fölemel. A férfi átalakít, a nő fenntart.

A férfidominanciának meg is lett a következménye. Ez a bolygó Petőfi korában még zöld volt. Ma a kiirtott erdők helyén, aszfalt- és betonrengetegben, olajjal szennyezett óceánok partjain, a vegyipartól elszennyezett levegőt belélegezve hatmilliárd ember él, és még mindig azon fáradozik, hogy még többet dolgozhasson, még nagyobb autója lehessen, hogy több rendőr, több kamera védje, és úgy véli, minél több versenytársát gyűrte maga alá, annál boldogabb lesz. Ha ez az amerikai típusú, a Föld erőit a végsőkig kizsákmányoló, pazarló civilizáció – nevezzük inkább brutalizációnak! – terjed el a ma még gazdaságilag elmaradottabb ázsiai, afrikai földrészeken is, akkor legfeljebb ötven éve van hátra az emberiségnek.





Évről évre több természeti katasztrófa figyelmeztet arra, hogy a globális fölmelegedés felgyorsult. De hiába pusztítanak tornádók, lépnek ki a folyók a medrükből, és mossa el az áradás Drezdát, Prágát, úgy látszik, az emberiségnek irgalmatlan nagy pofonokat kell még kapnia ahhoz, hogy észbe kapjon.
– Szerencsére ma már Amerikában is hatalmas tábora van a “zöld filozófiának”, az Európai Unió pedig a legfőbb vezérlő elvek közt tartja számon a környezet megóvását, és a legfontosabb szempontok közé emelte az úgynevezett fenntartható fejlődés elvét. Többek között ezért tartom nagyon fontosnak az európai egyesülési folyamatot, mert mintát mutathat a többi térségnek is. Olyan sajátos globalizációs utat, amely nem luxusfogyasztó, hanem önkorlátozó, és amelyben a humán kultúra legalább olyan fontos, mint a technológiai fejlődés – állítja a filozófus.

– A világ nagyobbik fele azonban láthatóan mással van elfoglalva, úgyhogy azt kell mondanom: sajnos, az irgalmatlan pofonokat kell várnom, amelyektől végre észbe kapnak a döntéshozók, szerte a világon.