 |
Jár az agyam, indulnék felébreszteni a páromat, de a televízió megállít, mert folytatja a kérdéseit: Mit keresel ezen a világon? Moziműsort? Híreket? Játékot? Barátokat? A mobilod már tudja!
– Puff, neki! – ejtem ki kezemből a kávéskanalat, majd önkéntelenül ránézek az asztalon heverő mobilomra, és látni vélem, hogy gúnyosan elvigyorodik. Majd fölényesen rám mordul: no, te ütődött liba, minek túráztatod az agyadat kora reggel? Mit keresnél a világon? Hallhattad: moziműsort, híreket, játékokat, mellesleg barátokat… És én lehetővé teszem számodra, hogy mindezt megtaláld!
Így beszélt az erős, magabiztos telefonom, mire én megszégyenülve avítt, ostoba gondolataimtól, gyorsan felébresztettem a páromat. De nem kínozom ám az emberiség nagy kérdéseivel! Inkább elmagyaráztatom magamnak, hogyan találhatom meg a mobilomban a moziműsort. Hiszen ezen a reggelen megtudtam, mit keresek ezen a világon…
*
Nemzetközi konferencia Athénban. Közgazdászok, menedzserek, cégtulajdonosok, a legtöbben Ázsiából. Színes társaság: görög, magyar, iráni, pakisztáni, ausztrál, amerikai, lengyel, német, kínai (ők nagyon sokan). A párom képviseli Magyarországot, én a just wife-szerepkörben (csak egy feleség) villogok. Nincs ennél egyszerűbb feladat a világon. Képzeljenek el egy hatvan-hetven fős férfitársaságot, amelyet legfeljebb tíz-húsz nő színesít! Ha nem töltötted be a kilencvenkettedik évedet, és nincs négy füled meg három orrod, akkor kedvesen udvarolgató férfinépek zsonganak körül. Épp ezért nem zavar, hogy a búcsúvacsorán nem kerülhetünk a frissen szerzett barátaink mellé, hiszen névjegyek jelzik, hová kell ülni. – Sebaj, így is remek lesz! – bizakodom magamban.
Nos, a sors úgy rendeli, hogy a jobboldali asztalszomszédom egy ázsiai úriember legyen, velem szemben pedig két, szigorú tekintetű mohamedán férfi foglaljon helyet. Hozzák a görög vörösbort. Az ázsiai illetőségű megmarkolja az üveget, és tölt. (Nem vár a pincérre.) Kedvesen rám mosolyog, én nyúlok a pohárért, ám ő a következő percben felkapja, és fenékig üríti. A kezem a levegőben marad… A férjem alig tudja palástolni a röhögését, én közben érzem a szemben ülők szúrós tekintetét: szégyentelen fehérnép, miért nyúlkálsz a bor után?
Ahogy telik az idő, egyre jobban feszengek. Mert bizony a három úr úgy kezel, ahogy egy nőt az ő kultúrkörükben szokás. Eszük ágában sincs felajánlani, hogy én szedjek a tálból először, a szemben ülők megvetően néznek rám, amikor belekortyolok a boromba, a vacsora végén nem merek rágyújtani, mert hát mit szólnak hozzá… Hiába udvariaskodik velem a férjem meg a negyedik szomszédom, egy aranyos görög pasas, minden magabiztosság (női öntudat) kiszáll belőlem. Átsandítok a szomszéd asztalhoz, ahol nem ülnek európaiak: a hölgyek csöndes tisztelettel figyelik a férfiakat. Lassan magam is úgy érzem, hogy nekem sem illik belekotyogni a férfiak eszmecseréjébe. Keveset eszem, nem kérek a borból, egyre inkább tudatosul bennem, hogy kettessel kezdődik a személyi számom. Felrémlenek gyerekkorom rossz emlékei: apám kártyapartnerei (a beszélgetésükbe nemigen illett beleszólnom…), az öcsém, akinek az eszéről ódákat zengett a család, miközben engem bedugtak a szorgalmas (okoska) kislány skatulyájába. – Uramisten, hány száz vagy inkább ezer év kisebbrendűségét hurcolom magamban! –gondolom szomorúan. – Hány ezer év elnyomatása lakik bennünk, önmagunkat egyenjogúnak vélő nőkben (is)!
Ránézek a harmadik asztalnál ülő, csinos lengyel lányra. A férfiak épp koccintanak, előtte ásványvíz. Összevillan a szemünk, ő grimaszol – értjük egymást –, és váratlanul kitör belőlünk a nevetés. Amikor már a könnyeimet törölgetem, hirtelen odalibben az asztalunkhoz, és diszkréten súgja oroszul (hogy a többiek ne értsék): ne szomorkodj, csak azért is a XXI. században élünk!
