Köszönöm, hogy írt, fontos, amit mond. Levelében már ott bujkál a válasz: “Míg a másik órán nyugi van, csend, mindenki ott van.” Vajon miért? Vajon miben különbözik ez az óra azoktól az óráktól, amikor a fiúk tüntetőleg, szemtelenül, hangosan zenét hallgatnak, vagy ki-bejárkálnak? Persze: erre csak maga tudna válaszolni, közvetlen tapasztalatból. De azért én is megpróbálok majd egy-két apróságot mondani, már amit így a távolból lehet, némileg támaszkodva életemnek azokra a hosszabb-rövidebb korszakaira, amikor középiskolában is tanítottam.
De először arról szeretnék beszélni, hogy milyen könnyen félreértjük egymást – és ez alól biztos egyikünk sem kivétel.
Abban a bizonyos, március ötödiki, Tisztogatás című cikkben elsősorban egy hat-hétéves, első osztályos kislányról van szó, aki ügyetlen, és akinek ügyetlenségét most már két iskola nem tudja, nem akarja elfogadni. A kérdéseknek és válaszoknak is csak néhány sora szól arról, hogy egy másik iskolában a tanárok a kamaszokra panaszkodnak, azt mondják róluk, hogy szemtelenek, lusták, folyton vitatkoznak, és ezeket a gyerekeket megpróbálják eltávolítani, eltávolíttatni az iskolából.
A válaszban én annyit írtam, hogy az ép és egészséges kamasz ítélőereje jelentősen megnő, ezért szemtelen, és folyton vitatkozik, miközben a testi (idegrendszeri, hormonális és növekedésbeli) változások mérhetetlenül kifárasztják, s ezért kamaszkorban élettani lustaságról is beszélhetünk.
Azért kellett ezt újra ide idéznem, hogy elmondjam: én ezeket a fentieket nem tekintem – és tanárként sem tekintettem – a “rossz magaviselet” jeleinek, hanem úgy gondolom, hogy életkori sajátosságként kell kezelnem ezeket a megnyilvánulásokat. Az éles kérdések, melyekkel zavarba akarnak ejteni – vagy “amelyekkel az órát akarják elhúzni” – lehetővé teszik, hogy válaszoljunk rájuk, hogy arról beszéljünk, ami a gyerekeket, az osztályt valóban érdekli. Látnunk kellene, hogy a kamaszok úgynevezett “szemtelensége” nem nekünk szól személy szerint, hanem a megnövekedett ítélőerő – a megnövekedett szellemi erő – kényszerében az egész világot (az egész tökéletlen világot, hiszen a teremtett világ tökéletlen) bírálja, és megítéli.
Ha készen állnánk a folytonos vitára, méghozzá úgy, hogy a saját véleményünkkel nem lehengerelni akarnánk tanítványunkat, hanem csak az ő véleménye mellé állítani a magunkét, már könnyebbedne a helyzetünk. Régen voltak iskolák, és külföldön ma is vannak, ahol a disputa, a vita a tanítás része, olyannyira, hogy a gyerekek megtanulnak érvelni a saját álláspontjuk mellett, egymással is vitatkoznak, majd helyet cserélnek, és az a feladatuk, hogy most a másik álláspontját fejtsék ki, és védelmezzék. Ezek a módszerek felkeltik a gyerekek érdeklődését. Olyan iskolákat is ismerünk – és ismertünk Magyarországon és Erdélyben már a reformáció és ellenreformáció századaiban is –, ahol a kamaszoknak nem elsősorban megtanulniuk kell, kellett a tananyagot, hanem megjeleníteniük. Eljátszaniuk lehet élethelyzeteket a sokszor saját maguk által írt “drámákban”, melyhez a jelmezeket, díszleteket is maguk tervezik… Ugyanezek az iskolák ének- és zenekarokat is működtetnek, és tapasztalniuk kell a művészetek jótékony hatását erre az életkorra. Azt is tudjuk, hogy minden alkotó cselekvés, tevékenység – kézzel végzett munka, a kertészettől a kovácsolásig – jótékony hatású ebben az életkorban. Ma is, Magyarországon is, vannak olyan iskolák, melyek mindezeket sikerrel alkalmazzák!
Mindazt, amit mondok, talán abban tudnám összefoglalni, hogy nekünk, felnőtteknek, elsősorban magunkat és a mi módszereinket kellene megvizsgálnunk, felülbírálnunk, és ha kell, megváltoztatnunk, ha “nem bírunk” a kamaszokkal. Mint erre már Karácsony Sándor figyelmeztetett: mindig a felnőttnek kell viszonyulnia a gyerekhez a nevelési helyzetekben, a gyereknek egyetlen kötelessége, hogy életkorát, legyen éppen óvodás vagy kamasz, hitelesen, benső indítékai szerint élje meg! Így lesz belőle teljes értékű felnőtt, nem pedig úgy, hogy már gyerekkorában is “felnőttesen” viselkedik. Mint a maga leveléből is kiderül: ha “nem bírunk” a kamaszokkal, akár mint tanárok, akár mint szülők, elsősorban magunkba kell tekintenünk. (Hiszen van óra, ahol minden rendben van, hiszen van tanár, aki “bír velük”.)
