Somogyi Diána

Bevallom: bár nagyon szeretnék szórakozni is, Kálmán is lenni, de ez most nem jön össze. Beérném azzal is, ha Andrásként írhatnék róla… Döbbent csend a vonal túlsó végén, majd hangos vihogás, végül vehemens magyarázkodás.

Kezdjük elölről az egészet! Csörgés, köszönés, bemutatkozás, de sokkal előrébb megint nem jutunk. Most ugratástól tart. Hogy cikk? Éppen őróla? És éppen ebbe a lapba?! Ugyan! Róla eddig még soha, senki, sehova. Őszintén csodálkozik, de lassan elhiszi, hogy nem áprilisi tréfa, valóban szeretnék írni róla. Találkozzunk holnapután egy körúti kávézóban!

Én korábban érkezem, ő pontosan. Mutatja, hogy a biztonság kedvéért még hozott magával egy sportújságot is, hogy biztosan felismerjem. Bemegyünk, és leülünk egy sarokba. Lepakol, majd nagyot sóhajt.

– Utálom a rossz időt! Ennél már csak a korai kelést utálom jobban.

– Ehhez képest szomorú hajnalokon mindig ott látom a tévében…
– Nem a hajnal szomorú, hanem én! Pontban öt óra nyolc perckor mindig megszólal a csengő. Így érek be a reggeli sporthírekre a stúdióba.

– Mit csinál ilyenkor?
– Ezt még nem sikerült hitelt érdemlően kideríteni. Mosdok, aztán valahogy belebújok az összekészített ruhákba.

Családi körben. Hétéves volt, amikor húga, Linda született

– Hogyan dönti el azt, hogy mit vesz fel? Most például, miért ezt a pulóvert?
– Mert nemrég vettem, és gondoltam, felavatom az ünnepi alkalomra, hogy riport készül velem. Komolyan.

– És a fekete nadrág?
– Általában ilyet hordok. Vagy néha hosszú szoknyát.

– Én meg reménykedtem abban, hogy – mivel a tévében csak derékig mutatják – most megláthatom, milyen lába van.
– Ne reménykedjen! Nagyon rossz. Focista combok, vastag térd, vékony vádli, vékony boka… A nadrág tehát pont jó, mert ápol és eltakar. Meg aztán jól lehet benne futni. Mivel a Wesselényi utcától a Blaha Lujza térig mindig rohanok, hogy egy kicsit felébredjek. Hozzáteszem, a futással is ki lehetne kergetni a világból. Lusta vagyok, ezért sem lett belőlem teniszező.

– Pedig úgy tudom, nagy tehetségnek számított.
– Amíg meg lehetett élni abból, hogy jó a kezem, meg jól láttam a pályán, addig én voltam a reménység. Aztán, amikor már futóedzésre is kellett volna járni, meg konditerembe, alaposan megcsappant a lelkesedésem. Azok, akiket korábban legyőztem, kezdtek elveregetni, mert elértek minden labdát, bírták erővel.

– Nem bánta meg?
– Nem. Nem vagyok az a típus. Pedig sok hülyeséget csináltam már. Volt egy kifejezetten laza évem, amikor kipróbáltam mindent, amit lehetett. Marhaságokat is, mégsem bántam meg. Két olyan dolog van talán, amelyet szeretnék semmissé tenni. Még általánosban egyszer az ellenőrzőmből kitéptem egy oldalt, és bedobtam a kanálisba, mert hármas volt beírva matekból. Később – a notórius kettesek idején – rájöttem, mennyire elhamarkodott tett volt. A másik, amikor szétvertem egy teniszütőmet. Nem ment a játék, s dühömben egy betonoszlopon csonkig aprítottam. Azóta sem mertem bevallani. A teniszt viszont jó, hogy abbahagytam, legfeljebb nem lett volna szabad olyan hirtelen. Pillanatok alatt híztam tizenhat kilót. Ugyanannyit ettem, mint korábban, csak nem mozogtam.

– Hogy adta le?
– Ahogyan lenni szokott. Parányi lelki válság.
Somogyi Diána – II. rész>>