– Egy pernahajder, aki meg sem érdemelte magát?
Egy stuttgarti kirándulás
– Pontosan. De tényleg nagyon piszok ügy volt… Kiderült, hogy hosszú ideig csúnyán átvertek.
– Mit csinált?
– Totálisan kiborultam. Aztán gondoskodtam róla, hogy neki se legyen sokkal jobb.
– Ajjaj!
– Volt ajjaj! Mindent, amit csak találtam, ripityára törtem, cafattá téptem, miszlikre aprítottam. Zokogva, de roppant akkurátusan. Tudta, hogy megérdemelte. – Csak ez az egy lakásom van – mondta magába roskadtan, meglátva a romhalmazt. – Nekem pedig csak ez az egy életem – válaszoltam. Huszonhat kilót fogytam le utána. Ebből jött vissza azóta tíz.
– Végül is, mi akart lenni?
– Igazából nem tudtam, ahogy most sem tudom. Egy ideig szerettem volna énekes lenni, ám elég hamar kiderült, hogy nincs hangom. Aztán jött a tenisz. Érettségi után beleszerettem egy idősebb férfiba, és ki akartam vele menni Németországba.
– Miért gondolta meg magát?
– Apám azt mondta, hogy akkora pofont lekever, hogy retúrban teszem meg az utat a két ország között. Ez nem tűnt csábító megoldásnak, ezért letettem erről is. Csak azt nem tudtam, mihez kezdjek. Anyukám éppen meglátott egy hirdetést, hogy jelentkezni lehet Komlósi újságíró iskolájába. Úgy gondolta, jártas vagyok a sportban, írni is tudok – tökéletes megoldás számomra. Aztán kiderült, hogy jártas se vagyok, írni se tudok, megoldásnak mégis jó lett. Így kerültem be a médiavilágba. Kicsit hányattatottan ugyan: hol külsősként, hol belsősként, hol rádiónál, hol újságnál. Dolgoztam riporterként, fordítottam híreket, voltam kereskedelmi tévénél meg közszolgálatinál is, hol képernyőn, hol háttérben.
– Szereti?
– Játéknak tekintem. Sokféle lehetőség kipróbálásának. Jó csinálni, de nem okozna problémát, ha egyszer abbahagynám, és inkább a gyermekeimet nevelném. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy annak idején nem engedtek el, mert biztosan boldogtalan lennék innen több száz kilométerre.
– Így boldog?
– Ezt most kerek-perec nem jelenteném ki, de esély van rá.
– Mi kellene hozzá?
– Például önálló lakás. Most bérlünk egyet a barátommal. Szeretek ott lakni, csak éppen zavar, hogy nem a mienk. Hogy nem rendezgethetem, alakítgathatom kedvemre, kedvünkre.
– Mióta élnek együtt?
– Egy éve. De előtte már ismertük egymást. Szerintem én szemeltem ki őt. Egy szerkesztőségben dolgoztunk, a Telesportnál. Sokáig nem tűnt fel, én se neki, aztán egyszer közösen küldtek ki minket riportra. Akkor vettem észre, hogy milyen jó riporter… és milyen jó fej. Csak az jelentett gondot, hogy volt külföldön egy barátnője. Elhódítani sem akartam, de eleve lemondani sem. Ezért aztán igyekeztem úgy alakítani mindent, hogy lehetőleg mind többet forgolódjak a közelében, és apró trükkökkel felhívjam magamra a figyelmét. Végül úgy látszik, felfigyelt. Azóta élünk együtt.
– Könnyű magával?
– Még magamnak sem. Túl sok bennem a bizonytalanság, ez időnként feszültté, érzékennyé tesz. Fontos számomra a szabadság. Szerencsére Tamásnak is, így mindkettőnknek megvan a maga önálló élete is. Neki is megvan a társasága, nekem is megvannak a barátnőim.
– Szerelmes?
– Igen.
– Ez mit jelent?
– Hogy minden nap olyan, mintha most találkoznánk először.
– Fel szokták ismerni?
– Azt tudják, hogy ismerős vagyok, csak azt nem, honnan. Egyszer valaki autogramot kért tőlem, és csalódottan vette tudomásul, hogy nem én vagyok Egerszegi Krisztina…
– Tudja, hogy nagyon szép?
– Nem. Talán a szemem, a többi nem különös. Ma már nem tartom annyira lényegesnek a külsőt. Régebben, amikor fontos lett volna, sokszor mentem haza sírva, hogy míg a többieknek udvarolgatnak, ám rám se hederítenek a fiúk. Anyukám mindig azzal vigasztalt, hogy meglátom, eljön majd az én időm, amikor nekem lesznek sikereim. Azóta várom.
– Miként képzeli a jövőjét?
– Nem mindegy? Minden másként alakult, mint ahogyan képzeltem, mint ahogyan reálisan elvárható lett volna. Szerencsére. Lököttségeim, szertelenségeim ellenére így lett munkám, így kerültem a sajtóba, így lettem tévés, így találtam meg a páromat, így rendeződött nagyjából az életem, így érzem most a nagy összevisszaságban jól magamat…
