 |
Az őrláng tehát eltűnik a hétköznapokból, miként a konvektor sem pattog többé begyújtáskor félórákig, abban az idegesítő és állandó ritmusban, amelyet akkor tudok a legjobban imitálni fogkocogtatással, amikor egy ronda téli délutánon véletlenül kizárom magamat a gangra egy szál izompólóban, a felmentő sereg pedig körülbelül másfél óra múlva érkezik haza – és miközben kékre fagytam, még le is tol, hogy mit szerencsétlenkedek már megint. Ennek is vége. Tavaszi napok köszöntenek ránk. Este fél nyolckor még világos van, nem kell bezárkózni, és nem érkezem folyamatosan válaszúthoz az előszoba kriptaszerű félhomályában: történetesen, hogy a téli depressziót az üveg alján lötyögő sebalkohol elfogyasztásával vagy C-vitamin módszeres túladagolásával számműzzem-e az életemből.
Mostanra azonban elcsitultak az áprilisi hóviharok, az énekesmadarak V alakban szállva behatoltak a hetedik kerületbe is, így minden hajnalon madárdalra ébredek, meg egy Böbe nevű alkoholista nő üvöltésére a szomszéd bérházból: “Hívjanak rendőrt, mer’ megöl…!!!”
Szép hát a tavasz a nagyvárosban, már kezdem megszokni. Eredetileg azonban vidéki gyerek lennék, kérem szépen: én még tudok szőlőt metszeni szálvesszőre, meg tudom különböztetni a permetezőt a rotációs kapától (nem viccelek, láttam pesti embert, aki azt hitte a gereblyéről, hogy bontófésű), és tudom, hogyan kell megtaszajtani a talicskát, ha elakad a nyúltrágyában. Nem véletlen hát, hogy tavasszal rám telepedik az elvágyódás, majd szép lassan elborít. Olyan hely után sóvárgok, ahol nincs légkondi, nincs monitor és billentyűzet, ötkilométeres körzetben nem találni hipermarketet (lassan ezek úgyis egybeépülnek, és akkor csak felfelé vagy lefelé lesz menekvés), és nincs kábeltévé, ezért csak a földi sugárzású adókat lehet fogni, de azok is olyan szellemképesek, hogy Palotás Petrának három feje van a lakberendezési műsorban.
Az elvágyódást aztán tett követi. Előkerül a bakancs, amelyet rendszerint évente egyszer – ilyenkor – használok. Barátnőmmel, Fincivel felpakoljuk a csomagtartót kétheti hideg élelemmel és egy bálányi ruhával, továbbá a biztonság kedvéért viszünk magunkkal alkalmi cipőket (ő például magas sarkút, amelyben egyszer már sziklát is mászott, mert eltévedtünk), rambókést sebvarrótűvel és vízhatlan gyufával, továbbá precíziós katonai iránytűt.
Mindezen gondos előkészületek ellenére, minden alkalommal elkavarodunk az erdőben, ami számunkra, sajnos, teljesen ismeretlen terep. Én persze, magabiztos arckifejezéssel megyek előre, nem merem bevallani, lövésem nincs róla, hogyha a rambókéssel átvágjuk magunkat a galagonyáson, hová fogunk kilyukadni. Naná, hogy Finci abszolút képben van, és csak azért kérdezi meg tízpercenként, hogy “Messze van mééég???” hogy megtörje a kínos csendet, és hogy kizökkentsen a magamra erőltetett buddhai nyugalmamból.
Természetesen rég leszáll az est, kuvikol a kuvik, zörgeti az avart a vérfarkas, és minden olyan állat elkezd neszezni, amelyet már láttam Az erdő szelleme című horrorfilmben.
Megnyugvás már csak a szálláshelyen ér bennünket, amikor ledőlünk pihenni. Ami szintén nem egyszerű, hiszen a rendszeres, napi átlagos kétszáz méteres gyaloglás után tizennégy kilométert kutyagolni nehéz terepen igen fárasztó. Nem tudunk tehát mozogni: sem járni, sem hajolni, sem lemenni hídba, és csak az a gondolat vigasztal – amin aztán hosszasan elnevetgélünk –, hogy majd akkor is így fekszünk egymás mellett, amikor nyugdíjasok leszünk, és elgurul a gyógyszerünk.
