Jaj! – Arany János jut eszembe, aki egyenesen azzal vádolta a “korrekt helyesírást” szorgalmazó, és ezerféle szabályt meg tilalmat kiötlő nyelvészeket, hogy tönkreteszik a nyelvet, és elveszik az emberek kedvét a beszéléstől… “Boncold csak nyelvész! – hát baj, hogy az áldozat elvész? / Tartozik ez tereád?… Egy bizonyos: nem anyád…” – hogy csak egyet idézzek a sok vers, papírszeletekre firkált szösszenet közül. (“Motto: Üsd, nem anyád!”)
Iskoláink manapság a gyerekeket leszoktatják az örömteli beszélésről (és az áradó, fantáziadús, írásbeli fogalmazásról). Az anyanyelv szép szavát megcsúfolták azzal, hogy a nyelvtanra alkalmazták.
Laikus véleményem szerint sem a Nemzeti Alaptanterv, sem Az alapfokú nevelés-oktatás kerettantervei alapján ilyesmit ebben a formában nem kellene gyakorolni; amit leírt, az a teljes tanári-tanítói szakszerűtlenség jele, a gyors diktálással együt. (Meg fogom kérdezni az Oktatási Minisztérium illetékesét is, és véleményét mellékelem.)
Ami a dolog pszichológiai oldalát – az életkori sajátosságokat – illeti: ilyesmit csinálni-csináltatni tilos! A gyerekek anyanyelvi fejlődéséhez nagymértékben járulna hozzá, ha sok mesét, történetet, hallgathatnának még az első, második osztályban, ha ezekről szabadon beszélgethetnének, ha ezeket eljátszhatnák, ha sokat énekelnének, verselnének, mondókáznának együtt (nem jegyre!, nem feleltetésszerűen!).
És még egy jaj! – Ez annak szól, hogy ez a helytelen követelmény és rossz módszer most már a családba, az otthonukba is bekúszott. Sóvárogva gondolok vissza az egykori magyar elemi iskolára, ahol a gyerek igazából az iskolában töltött időben tanult, és gyakorolt, és a családot, a családi együttlét oly fontos óráit nem terhelte meg az iskola…
Güzü, bürü… Nyilván arról van szó, amit régebben – bár később! – úgy tanultak a gyerekek, hogy “a szóvégi ú, ű mindig hosszú, de vannak kivételek, mint például daru, kapu, tanu” – bár éppen a tanút később megváltoztatták, és ma már hosszúval írjuk. (Ez is mutatja, hogy milyen változékony a helyesírás – egyszer vajas kenyér külön, zsíroskenyér egybe, máskor fordítva, vagy éppen mindkettő külön, mindkettő egybe…)
Szabályokhoz és kivételekhez semmi közük a másodikos gyerekeknek, akik közül bizonyára sokan nem tudják, hogy a güzü a háziegér rokona, csak éppen a mezőn él (és télire sok mindent begyűjt, vagyis “güzül”), a bürü pedig palló kisebb patakon… (Vajon mi, felnőttek tudjuk, amíg meg nem nézzük a szótárban vagy lexikonban? Vajon a tanítónő tudta?) Fel sem szabadna merülnie, hogy egy másodikos “rossz” “nyelvtanból”, mint ahogy természetesen a “felmérők” is értelmetlenek (a jó felmérő még nem jelent tudást, és fordítva).
*
Édes anyanyelvünk keserves hétköznapjai
címet adhatnánk ennek a panasznak. Mindez, amiről itt olvasunk, maximális követelmény a második osztályban. A kisiskolások nyelvtantanításának célja nem a nyelvtani szabályok öncélú megtanítása, hanem az, hogy ismerjék fel, és nevezzék meg – konkrét esetekben – a nyelvi rendszer egyes elemeit, a tapasztalatok alapján. A hallási megfigyelést nyolcéves korban ezért nagyon fontosnak tartjuk. A második osztályban az “ahogy ejtem, úgy írom” tapasztalatát követi tanítási gyakorlatunk. A hosszú magán- és mássalhangzók megfigyelése után, a tagolt, lassú tollbamondás utáni leírást várjuk el a gyermekektől.
Még nem várjuk el a szabályok önálló alkalmazását. Igeidőkről, ezek helyesírásáról a harmadik osztályos tananyagban esik majd szó. A mondatfajták tanítása során a mondatok értelmezése, a beszélő szándékának keresése, felismerése a cél. A megfelelő tanulási eredmény tehát nem az, ha a tanuló el tudja mondani, hogy általában mit fejez ki a kijelentő, kérdő, óhajtó mondat, hanem az, ha felismeri a beszélő szándékát. Sajnos, a levélben közölt példa azt igazolja, hogy a maximalista elvárás megkeserítheti az “édes anyanyelv” használatának megtanulását, feleslegesen túlterheli a kisiskolásokat.
Dr. Csonka Csabáné vezető főtanácsos, OM
