– Egy interjúban úgy fogalmaztál: “Délvidéki gyerek” vagy – úgy hiszem, ezért van az, hogy hirtelen akartál mindent. Most elégedett vagy?
– Igen. Jól érzem magam a bőrömben. De a türelmet azért gyakorolnom kell.
– A fővárosban sikerült gyökeret eresztened?
– Persze. Újvidék hihetetlenül pezsgő város volt, színes egyetemi élet folyt ott, rengeteg tanulási, szórakozási lehetőséggel. Ezt kicsit hiányoltam abban a két évben, amíg vidéken voltam. Zalaegerszeg sokkal csöndesebb. Vágytam arra, hogy Budapestre kerülhessek. Az itteni a pezsgés megfelel nekem. A szakma színe-virága itt található, és hát most itt ülünk, beszélgetünk…
– Azt mondtad egy interjúban, hogy kemény nevelésben volt részed.
– Ez valami félreértés lehet. Nagy szeretetben nőttünk fel a családban, és ezt továbbadom a gyerekeimnek. A mi családunk életét is a szeretet vezérli. A kisebbik gyerekem, Bence, mosolyogva született. Azóta is folyton fülig ér a szája. Zoli, a nagyobbik, pedig hihetetlenül kreatív és tűzről pattant. Jól érezzük magunkat otthon, de nem zárkózunk be. Nem vagyok az a napszemüveges, baseballsapkás fajta, aki nem tud fesztelenül az emberek közé vegyülni, mert folyton attól retteg, hogy fölismerik, és odajönnek autogramért.
– Gondolom, néha a nyakadba ugranak az utcán. A Mónika-showba be is hívták egy rajongódat, aki az öledbe ült, és nyíltan fölkínálkozott. Zavarba jöttél. Az életben hogyan kezeled a hasonló helyzeteket?
– Szerencsére nem történt még velem ilyesmi. Arról is kiderült utólag, hogy előre megrendezték a jelenetet. Kíváncsiak voltak, hogyan kezelem a helyzetet.
– És?
– Volt mellettem egy üres szék, megkérdeztem, miért nem oda ül. Ha szokása idegen férfiak ölébe ölni, az bélyeget nyomhat rá.
– Ezek szerint mégiscsak jól játszod Berényi Miklós szerepét, ha nem mernek a nők szemet vetni rád.
– Igen, lehet, hogy ez a figurának köszönhető. Bár azt hiszem, most már megértették az emberek, hogy mi is húsból és vérből vagyunk, és nem csak abban a mágikus dobozban létezünk.
– A feleséged nem féltékeny?
– Azt hiszem, hogy van benne egy egészséges adag féltékenység, ahogy bennem is. Ő is ezen a pályán mozog, szintén a színészstúdióban végzett. Most harmadéves egy médiaiskolában, és elég nagy fába vágta a fejszéjét, mert két szakot végez egyszerre: rádió-televíziózást és médiamenedzseri szakmát tanul.
– Külön járjátok az útjaitokat, vagy netán ő lesz a menedzsered?
– Vannak közös terveink, akár úgy is, hogy engem menedzsel. Legalább gyakorolja a szakmáját.
– De az nem biztos, hogy jót tesz a házasságnak.
– A rosszul működő házasságokban szerintem inkább a kimondatlan gondolatok mérgezik a levegőt. Mi Anikóval mindig meg tudjuk beszélni a problémáinkat.
– Nagyon egymásra vagytok itt utalva: nincsenek gyerekkori barátok, nagyszülők, csak egymásra számíthattok?
– Valóban, a nagyszülők nagyon hiányoztak, amikor a gyerekek kicsik voltak. Így aztán együtt tanultuk meg, hogyan kell a pelenkát kicserélni, az újszülöttet megfürdetni. Talán ez is hozott minket így össze.
– Az a fajta feleség, aki nem konfrontálódik, hanem szépen észrevétlenül irányít?
– Ő inkább hajlandó kompromisszumokra. Nekem ezt még gyakorolnom kell, mert ha valamit a fejembe veszek, akkor nincs apelláta. Anikó képes úgy legyezgetni a hiúságomat, hogy a végén azt higgyem, én értem el egyedül, amit elértem. Holott ha visszagondolok az elmúlt időkre, mindannak, amink lett, nagy százalékban Anikó a megalapozója.
– Példát mondanál?
– Akár annak is, hogy most itt vagyok.
– Ő taszigált be a válogatásra?
– Nem akartam elküldeni a képeket, amelyeket kértek a jelentkezéskor. Kijelentettem, hogy mindkét fotó pocsék, és dúlva-fúlva elmentem otthonról. Anikó pedig berakta azokat egy borítékba, és elküldte. Egyébként is életünk legfontosabb döntéseiben mindig ő mondta ki az utolsó szót: akár a fészekalapításban, a lakásvásárlásban, a gyerekekkel kapcsolatos döntésekben, akár abban, hogy a lelküket, a gondolataikat merre egyengessük. Rengeteget foglalkozik a gyerekekkel. Tökéletesen megadja a család hátterét: hogy mi hárman, fiúk, biztonságban érezzük magunkat egy lány mellett. Ez nagyon jó érzés.
– Cserébe a tenyereteken hordozzátok?
– Ő tudná megmondani, milyen érzés, amikor a három fiú, aki imádja, odabújik mellé, és agyonbabusgatja.
– A magánéletben tehát a feleséged, a színészetben pedig, Újvidéken, Soltis Lajos volt a mestered.
– Lajos két éve meghalt. Ő volt az Újvidéken, akitől a színészmesterség alapjait megtanultam. Színházi aggyal gondolkozni furcsa, összetett folyamat, és ezt a tudást ő kiválóan tudta közvetíteni. Tőle tanultam, hogy ne külső eszközökkel próbáljuk megfogni a figurát, hanem belülről játsszuk el. Azt mondta, mindig belül keressük a színeket, azokat, amelyeket talán öntudatlanul birtokolunk. A színész “motiváció-háztárát” talán két-három évig képes táplálni egy-egy találkozás karizmatikus rendezőkkel, színházvezetőkkel. Az élmény életre szóló, de a belőle táplálkozó hit és a lelkesedés nem tart örökké. Új táplálékra van szüksége.
– Azt nyilatkoztad egyszer: “kultúrbohócok vagyunk, és mindig az adott szerződésnek teszünk eleget”. Ez elég cinikusan hangzik.
– Akkor rendben van. Annak is szántam.
– És így is gondolod?
– A szakma kiszolgáltatott, mindenki küzd a megélhetésért. A munkánkon belül bohóckodunk – a helyzettel, a sorsunkkal, egymással. Mögötte ott van a szerződésünk, amelynek hiánytalanul eleget kell tennünk. Közben meg mindenki meg van győződve arról, hogy tehetséges.
– Te sem nagyon keresed a kitörési pontokat, csak most. Miért?
– Valóban nem nagyon kerestem eddig másfajta kapcsolatokat, de most egy kicsit szárnyra kaptam a Jávor-próbákon. Megéreztem, hogy eddig volt egy űr az életemben, amelyet csak a színház tud kipótolni. Hozott egy kis megnyugvást ez a lehetőség. Lehet, hogy egyik monodráma majd követi a másikat, most, hogy így benne vagyok… Nem is tudom, lehet, hogy még nem merem eléggé kidugni a fejem a dunsztosüvegből?
