Az ideálom – és a választottam – II. rész

Humor nélkül nem megy

Csisztu Zsuzsa végül gyerekkori ideálját találta meg Básty Istvánban

Csisztu Zsuzsa egy időben hetente szerepelt a magazinok címoldalain, amikor még Bochkor Gáborral mutatkozott a legszívesebben. Aztán Gábor egy másik szép nő oldalán kezdett föltünedezni – Zsuzsa pedig nemrég férjhez ment.

– Kislánykorom óta főként a magas, jó humorú férfiak tetszenek – meséli. – Talán visszavezethető ez egy családi barátunkra, az én pótpapámra, akivel gyerekként sokat játszottam, ő volt az első “tornaszerem”: felmászhattam a nyakába, leszaltózhattam a hátán, hagyta magát. Úgy nézett ki, mint Roger Moore – hamar őszülő halánték, életerős, termetes férfi, hatalmas jókedvvel és játékszenvedéllyel megáldva. Azóta is az ilyen férfiak tudnak levenni a lábamról. Markáns karakternek kell lennie annak, akire fölfigyelek – finom vonásokkal, nagy, szépen formázott kezekkel.

Kell, hogy megcsillanjon a szemében valami, ha egymásra nézünk. Ezek olyan lényeges apróságok, amelyek sok mindent elmondanak egy emberről – a humor például nagyon fontos. A férjemmel, Básty Istvánnal megismerkedésünk első két óráját végighahotáztuk, pedig vadidegenként jött oda hozzám egy bevásárlóközpontban december 23-án délután. Az idő sürgetett, és hogy folytathassuk a beszélgetést, velem tartott bevásárolni. Cipelte a csomagjaimat – ami egyáltalán nem jellemző rá –, és annyi közös pontot fedeztünk fel egymásban, hogy másnap muszáj volt folytatnunk a félbehagyott mondatokat.

Ő tényleg az férfi, aki mellett nem lehet elmenni: széles vállak, elképesztően kék szemek, mindig úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna ki. Ez a “tökély” nem azt jelenti, hogy nem tudunk népes olasz családokat megszégyenítő módon vitatkozni, ha valamiben nem értünk egyet. Mindketten erős egyéniségek vagyunk, korábbi kapcsolataimban többnyire én voltam a domináns fél – most viszont emberemre akadtam. A vitákban egyikünknek engednie kell, és ezt nem szoktuk meg. Általában én engedek , de talán így helyükre kerülnek a szerepek. A férfi férfi, a nő nő legyen egy viszonyban, így létre jöhet az egyensúly és valami folytonos vibrálás – egyszerre.

Gianni Annoni

Barna feleség, szőke szerető

A közhiedelem úgy tartja, a forróvérű olasz férfiak bolondulnak a hűvös szőke északi szépségekért. Megkérdeztük erről Gianni Annonit a tv2 népszerű műsorvezetőjét.

– Az olasz férfiak nem kifejezetten a szőkéket szeretik, vagy a barnákat, hanem magát a Nőt – mondja Gianni, aki már nyolc éve él hazánkban. – Van egy mondás, amit – bármilyen furcsán hangzik is – nem Olaszországban hallottam, hanem itt tanultam meg Magyarországon: “szőke a szerető, barna a feleség”. Nos, a déli férfiak nem így gondolkodnak.

A mediterrán emberek – talán az életszeretetüknek köszönhetően – fogékonyabbak a szépségre, de egy déli férfi nemcsak azt nézi, hogy egy nőnek milyen színű a haja, a szeme, milyen az alakja. Engem például teljesen el lehet varázsolni egy kedves mosollyal, azonnal bele tudok feledkezni egy csillogó szempárba, igéző tekintetbe. Persze később lejjebb kúszik a pillantásom, de elsőre nem szoktam végigmustrálni a nőket. És nem felejtettem el udvarolni! Meglepetve vettem észre, hogy a magyar nők nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy királynőként bánjanak velük, pedig megérdemelnék! Azt hiszem, egy olasznak ezért is nagyobb a sikere a körükben.

Nekem nincs is konkrét nőideálom, volt már teltebb vagy egészen karcsú barátnőm, volt olasz és magyar kedvesem is, nem tudom pontosan megmondani, mitől szeretek bele egy nőbe. Az olasz férfiakat gyakran nőcsábásznak tartják, akik csak könnyű kalandokra vágynak. Magam is szembesültem ezzel a beidegződéssel, annak ellenére, hogy már nem a kalandokat keresem, hanem azt, aki a gyermekeim anyja lehetne.


Amikor az igazi mégsem az igazi

Szentpéteri Katalin fondorlattal vette férjül Grünwald Istvánt

Lám, milyen az élet, az, aki határozott elképzelésekkel méregeti a másik nemet, ugyanoda juthat, mint az, akinek mindegy szőke-e vagy barna, sovány-e vagy kövér.

Szentpéteri Katalin mindig nagyon határozottan tudta, milyennek kell lennie egy férfinak.

– Aki láttán fölcsillan a szemem az utcán, magas, sötétbarna, sima hajú, kissé borostás, hosszú orrú, kifejezetten markáns arcú kell hogy legyen. – mondja. – Ez alighanem az apakomplexusommal magyarázható, mert a korán meghalt édesapám volt ilyen. Szeretem, ha a férfi ápolt, jól öltözött –a ruha alatt viszont legyen jó szőrös. Nagyon fontos a kéz: erős fogású, de finom és hosszú legyen. Elsőként biztosan a pillantásával fog meg egy pasas. Ha érzem a tekintetén, hogy észrevett, ha megcsillan a szemében az érdeklődés, akkor elindulhat köztünk valami. Volt is egy-két futó kapcsolatom ilyen férfiakkal, de egy sem tartott sokáig. Sajnos hamar rá kellett jönnöm: ez a fajta férfi nem engem akar, hanem magas, szőke, hosszú combú lányokat. Persze az is lehet, hogy eleve reménytelennek láttam, hogy épp engem akarjon, ettől aztán túl korán föladtam a küzdelmet.
Kati 19 évesen ment először férjhez egy szőke, göndör hajú férfihoz.

– A legfőbb vonzereje talán az volt, hogy mindenki ellene beszélt. Ezért mentem hozzá – amilyen hülye vagyok. Huszonkét évesen már elvált asszony voltam – egy kislánnyal. Akit igazán szerettem, az a mostani férjem, aki kevéssé hasonlít az ideálomra – de egy dologban igen: művelt, és érdekesen tud mesélni bármiről. Amikor először megláttam –viseltes pulóverében – a bokájánál harangozott a nadrágszára, és még szakálla sem volt. Korábban sosem mondtam volna, hogy ő az esetem. Nagyon szerettem, ahogy mesélt, ezernyi érdekességet hallottam tőle. De sosem volt szenvedélyes. És sosem akart engem feleségül venni, pedig mindent elkövettem volna érte. Akkoriban az öreg Rubik Ernőnél dolgozott, vitorlázó repülőket terveztek. Annyira csodáltam a kreativitását!

Az állásomat föladtam, amikor megalapítottuk a kölcsönzőnket a Margitszigeten. Méltányolta, de különösképpen nem értékelte ezt a gesztust. A bérelhető kisautókat ő tervezte. Ma már nincs meg benne a kezdeti lendület, de otthon még mindig rajzolgat modelleket. És nemrég elkezdett formatervezést tanítani a Műszaki Egyetemen. Csodáltam érte, ahogy egyik pillanatról a másikra fölvette a lépést.

Ami kettőnket illeti, nem sikerült őt “megszelídítenem”: sosem mondta, hogy szeret, soha nem vett még ajándékot nekem. Azt mondja, úgysem találná el az ízlésemet. Mondtam neki, segítek szívesen, de nem hagyta. Ennek ellenére szerettem annyira, hogy mindenbe beletörődjek.

Dezsényi Katalin

A biedermeier és a macsó

Sokan vannak, akik az extrát, a szélsőségest szeretik, és hogy megszerezzék, képesek kockáztatni is.

– Világ életemben azokhoz vonzódtam, akik valamilyen szempontból deviánsnak számítottak – meséli Dezsényi Katalin szerkesztő. – Az egyik óvodai szerelmemet jó néhány évvel később viszontláttam a Kék Fényben, egy másikról hallottam, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott valakinek egy szóváltáskor. Biztos, hogy azért érdekeltek már akkor is ezek a vad alakok, mert én annyira jó kislány voltam. Nagyon sötét fickókra volt szükségem, hogy ellensúlyozhassam az én végtelen rendességemet. A sötét szó szerint is értendő: fekete haj, kreol bőr, az a típus, akiből elsőre kinéz egy-két pofon. Kedvenc énekesem, Mick Jagger tizenkét éves koromban szintén a vadságával fogott meg, ami szöges ellentéte az én biedermeier lelkemnek. Ez a típusú férfiideál valószínűleg genetikailag kódolva van a családomban – szőke, kék szemű nagyanyámnak is egy ilyen ember tette tönkre az életét. Anyám okosabb volt, ő el tudott menekülni előle – az első férje elől. Ha elmondták volna, hogy nem szabad összetéveszteni az érzéki vonzalmat az igazi szerelemmel, akkor sok fájdalomtól megkímélnek. Bár már tizenhat évesen beleszerettem a mostani férjembe – aki sötétszőke és zöld szemű –, sőt tisztában voltam vele, hogy őt rendelte nekem a sors, érettségi után mégis szakítottunk. Túl tökéletesnek tartottam és kalandokra vágytam. Hát, megkaptam. Rá kellett jönnöm, hogy az álomkép nem létezik: a macsó-külsejű, zabolátlan férfinak sohasem lesz finom, cizellált a lelke – amilyenre vágynék – ez a kettő tökéletesen kizárja egymást. A szexuális vonzerő kevés ahhoz, hogy le is tudjam élni vele az életemet. Mindeközben végig arra a fiúra gondoltam, akit egyszer már kizártam az életemből. Azt hittem, soha nem bocsát meg nekem, de megtörtént a csoda. Tizennégy évvel a szakítás után írt egy levelet, találkoztunk, és – egy-két házassággal, jó sok csalódással a hátunk mögött – ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Igaz, a mai napig megdobban a szívem, ha egy erős kisugárzású férfit látok, de tudom, hogy az én valódi ideálom a férjem. Ő nagyon jól ismer engem, és ezt a pillantást észre is veszi, de ilyenkor csak elnézően mosolyog. Tudja, hogy már semmi nem veszélyezteti a szerelmünket. A lányomnál különösen fontosnak tartottam, hogy beszélgessünk az “álmok hercegéről”, illetve az Földön is megtalálható fiúkról. Mellesleg megnyugtatott: neki egyáltalán nem tetszenek a “sötét” palik. Úgy tűnik, végre megszakad a lánc…


A királylányoknál sem mehetünk biztosra

Tökéletes társ, akiről álmodoztunk, csak a mesében létezik. De még ott sem mindig, gondoljunk csak szegény Shrekre, a kedves rút rajzfilmhősre, aki meglehetősen ormótlan, magának való, de aranyszívű, fajtájára nézve pedig ogre. Minden igyekezete ellenére beleszeret egy szépséges és feltűnően életrevaló királylányba. Persze, hogy nem lehetnek egymáséi, hiszen ki hallott már olyat, hogy egy ogre meghódítsa a világ legszebb lányát. Ám a mesében nincs lehetetlen, Fiona királylány szíve is megdobban, ha Shrekre pillant. Eddig rendben is volna, az ogre szeme fátyolos lesz, ahogy a gyönyörű lány szerelmes tekintetét rá veti, megcsókolják egymást, és láss csodát: a szépséges hercegnő tenyeres-talpas ogre lánnyá változik. Szegény Shrek, valljuk be, nem erre számított. Az ormótlan szörnyeteg igenis egy modellalkatú arisztokrata feleségről álmodott, de végül beéri vaskos ogre asszonykájával is, aki pont olyan, mint ő maga. Minden jó, ha a vége jó, hiszen alighanem csúnya válás lett volna a történet folytatása, ha a királylány szépséges marad. Előbb-utóbb jött volna egy királyfi fehér lovon, és oda a hűség, nincs mese.

Vig György