 |
Úgy néz ki, mint egy tini, pedig már húszéves: divatos farmerben és sapkában üldögél a körúti salátabárban, ahová a találkozót beszéltük meg – közel a Madách Színházhoz, hogy próba után azonnal leülhessünk. Rám mosolyog, aztán telefonál, kicsit beszélgetünk, mosolyog, SMS-ezik, diétás kólát rendel, telefonál, én meg egy idő után nem kegyelmezek, és megnyomom a piros gombot a magnómon.
– Hogy ment a próba?
– Nagyon jól. Fáradt vagyok, de minden rendben. Egyre jobban szokjuk egymást.
– Mit szóltál, amikor megkaptad a szerepet?
– A szüleim hülyének néztek, mert úgy ugráltam örömömben, mint egy négyéves kisgyerek. Hihetetlennek tartottam, azt hittem, nem fog sikerülni, annyira izgultam a meghallgatáson – annak ellenére, hogy keményen készültem.
– Ez, itteni mércével mérve valóban olyan siker, mintha New Yorkban, a Broadwayn kaptad meg volna a szerepet… Tényleg, szerinted ott megkaphattad volna?
– Szerintem igen. Ha folytatom azt az iskolát, amelyet a Magyarországra költözésünkkor abbahagytam, akkor simán. Ott éppen ilyesmikre készítettek fel bennünket. De hát ide költöztem… És jobb lett az életem!
 |
| Papával, háromévesen |
– Furcsa. Azt szoktam meg, hogy kiállok a pódiumra, és saját magamat adom. Most viszont alakítanom kell. A legnagyobb nehézséget a nyelv jelenti, hogy a szerepet rendesen megtanuljam magyarul. Még van egy kis gondom a helyes kiejtéssel, és néha rossz helyekre teszem a hangsúlyt. Az is nehéz, hogy nagyon-nagyon kell koncentrálni. Én általában ilyen vagyok, mint most is. “Repkedek”, hülyéskedem, gyerekesen viselkedem. Persze, tudok fegyelmezett is lenni, ha a munka megkívánja.
– A színházban hogy fogadtak?
– Mindenki kedves velem, egy szavam sem lehet. Segítőkészek, és olyan a hangulat, mintha lenne egy második családom is. Mindenki féltett előtte: vigyázz, nehéz lesz, ijesztő, gonoszak lesznek veled, de ennek éppen az ellenkezője történt.
– Milyen Christine szerepe?
– Nem kimondottan pozitív a személyisége. Céltudatos énekesnő, és teljesen átadja magát a zenének, akárcsak én. De játszadozik a fiúkkal. Nem nagyon tetszik, amit a szegény Fantommal művel.
– Te játszadozol a fiúkkal?
– Én jó kislánynak számítok. Amikor szerelmes vagyok valakibe, érte élek.
– Hányszor voltál szerelmes?
– Háromszor. Amerikában, aztán itthon, aztán megint odakint.
– Milyen fiú jön be neked?
– Az, aki őszinte és céltudatos. Ennyi. A külseje nem számít… Ja, és legyen jó nagy szíve.
 |
| A családi fotó Amerikában készült: A szülők, Gabi és Tamás, az ikerfiúk, Viktor és Benjamin, középen nővérük, Linda |
– Nagyon. Olyankor senki sem bír velem. Még a szüleim sem. Repkedek, semmire nem figyelek.
– Mi van akkor, ha csalódsz?
– Az majdnem a világvége. Túl érzékeny vagyok, nagyon neki tudok keseredni. Ezen például változtatnom kellene, mert néha nem tudok elég jól egyensúlyozni az érzelmeimmel.
– Veled hogyan szoktak próbálkozni a fiúk?
– Inkább csak néznek, de nem jönnek oda. Szerintem félnek tőlem. Hogy miért, azt nem tudom.
– Jársz most valakivel?
– Nem.
Király Linda – II. rész>>
