– Három éve laksz Magyarországon. Milyen volt az a pillanat, amikor Ferihegyen kiléptél a magyar betonra?
– Nehéz volt. De mivel tudtam, hogy mindez anyukám miatt van – aki nem tudta megszokni Amerikát, s talán emiatt is betegedett meg – nem panaszkodtam. Csendben maradtam, aztán lassan megszoktam, végül pedig megszerettem Magyarországot. Előtte Amerikát szerettem, hiszen ott nőttem fel. Nem is nagyon ismertem más helyeket.
– Voltak otthon magyar nyelvű könyvek?
– Főleg mesekönyvek. Sokat olvastam kiskoromban, például a Süsü, a sárkányt.
– Korábban milyen gyakran jártatok haza?
– Először tízéves koromban voltam itt két hétre, aztán minden második évben hazajöttünk látogatóba. Imádtam ezeket az utakat. Más gyerekekkel táboroztunk, vakációztunk.
– Mit szeretsz a legjobban Amerikában?
– Azt, hogy annyira különböznek az emberek, és azt, hogy hihetetlenül sok etnikum keveredik. Sokat lehetett tanulni egymástól.
– Hogy éltél ott?
– Kiskoromban a szüleim nagyon-nagyon keményen neveltek bennünket. Nem volt lógás, csak suli meg tanulás. Iskola után legfeljebb sportolni járhattunk el, vagy a drámaklubba. Anyuék abszolút mások voltak, mint az amerikai szülők. Nem volt szórakozás, nem mehettünk bulizni. Az amerikai haverok csak néztek. Minket úgy neveltek, hogy tudjuk, mi a pénz, és hogy értékelni kell. Tizenkét éves koromban már bébiszitter voltam, később egy sminküzletben dolgoztam – takarítottam, aztán elkezdtem sminkelni is –, majd anyu ruhaboltjában segítettem, és kávézókban is vállaltam munkát. Annyi zsebpénzt kaptunk, amennyiből megvettük az ebédet a suliban, a többit meg kellett keresni magunknak. De hát ez a normális, nem?
– Tényleg nem jártál bulikba?
– Duci voltam, nem is nagyon fogadtak el. Én voltam a “furcsa lány”. Nem azzal foglalkoztam, mint a többiek, a körmömmel meg a hajammal, és hogy hová menjünk vásárolni. Nem voltam szép, nem voltam vékony, rosszul öltöztem, rám sem ismertél volna. Sokat szenvedtem kiskoromban.
– Barátaid voltak?
– Nem igazán. Amikor aztán bekerültem az éneklős suliba, akkor már voltak, de csak azért, mert tiszteltek a hangom miatt.
– Milyenek az amerikaiak?
– Felszínesek! Ezért is szeretem Magyarországot. Pedig itt végletes a helyzet, mert vagy szeretnek, vagy utálnak… De ez tetszik nekem! Utálsz? Akkor utálj! Végre érzem, hogy ezek igazi érzelmek. Az amerikaiaknál sosem tudni, mit is gondolnak valójában. Viszont, ha látják, hogy valaki tehetséges, azt nem tapossák le, hanem segítenek neki. Ez itt fordítva működik.
– Mikor derült fény a tehetségedre?
– Anyukám mesélte, hogy amikor vitt bennünket az óvodába, énekelt nekünk. Egyszer elkezdett énekelni egy csángó népdalt. Nehéz volt, tele hajlításokkal, én meg a hátsó ülésből tisztán visszaénekeltem a dalt. Megdöbbentek, apukám nem is akarta elhinni. Tizenhárom évesen aztán nekiálltam képezni a hangomat, a tanáraim is biztattak rá. Tizennégy évesen felvételizem abba a suliba, ahová hatszáz gyerekből kettőt választottak ki. Én voltam az egyik.
– Mi volt a legnehezebb, amit meg kellett szoknod Magyarországon?
– Az első iskolám. Egy zeneművészeti középiskolába kezdtem járni, akkor éreztem először, hogy na, beindult a taposás, a gonoszkodás. Naponta sírva mentem haza. A tanárok és a gyerekek is szörnyen viselkedtek velem. Én voltam egyedül, aki ketteseket kapott, de csak “jó szívből”, nehogy megbukjak. Azt is a fejemhez vágták, hogy belőlem sosem lesz énekesnő, válasszak más pályát, hogy olyan vagyok, mint egy civil. Ki is léptem onnét…
– Mi az, ami tetszik neked?
– Minden. Az építészet, a kultúra, az, hogy egy olyan helyen vagyok, ahol ezt a gyönyörű nyelvet beszélhetem, ahol érzem, hogy ide tartozom.
– A szüleid mennyire fognak szigorúan?
– A papám a menedzserem, anyukám pedig a stylistom. Ha azt csinálom, amit kell, nincs semmi probléma. Nem kell szigorúnak lenniük velem, mert annyi a dolgom, hogy néha ki sem látszom belőle. Ha hétvégén marad egy kis időm, akkor elengednek bárhová, tudják, hogy egész héten dolgoztam.
– Szabad neked nemet mondani?
– Persze. Mindent, megbeszélünk, és ha nem akarom, akkor nem kell megcsinálnom.
– Mire mondasz nemet?
– Felkértek egy filmszerepre: azt azért mondtam le, mert már tényleg sok lett volna. Nem vállalok diszkófellépéseket, playbacket.
– Vállalsz kosárlabdagálákat…?
– Most jön a Himnusz…
– Túl vagy már rajta lelkileg, hogy belesültél a Himnuszba egy kosárlabdagálán?
– Nem hiszem, hogy valaha is túl leszek rajta. Már előre féltem az egésztől, folyamatosan mondták előtte: vigyázz, mert majdnem mindenki elrontotta eddig, te is el fogod… Nem szabad, hogy mások ennyire hatással legyenek rám. Sok volt nekem az a nap, már mielőtt színpadra léptem volna. Nem arról volt szó, hogy nem tudom a Himnuszt, hiszen tudom. Megijedtem, és nem sikerült.
– Szigorúan büntetnek érte az emberek?
– Úgy viselkednek velem, mintha legalábbis megöltem volna valakit. Többször is bocsánatot kértem, de egész életemben nem kérhetek elnézést. Ha kimegyek az utcára, mindig van valami okoskodó jó fej, aki “beszól”, vagy ami még rosszabb, elkezdi a villamoson énekelni a fülembe a Himnuszt.
– Hogy áll az amerikai karriered?
– Ó, nagyon jól! Hat hónapon belül készen lesz a lemez. Fantasztikusan tehetséges emberekkel dolgozom, ők indították útjára az En Vogue-t és Madonnát.
– Megkapsz minden támogatást, amit a világsztárok? Benne leszel a Music Televisionben?
– Igen, már kész a promóciós terv.
– Hogy oldod ezt meg Magyarországról?
– Nagyon sokat kell majd utaznom, bár már így is elég sokat röpködöm az USA nyugati partjára.
– Szeretnél továbbtanulni?
– Most a zenére koncentrálok, de később jó lenne egyetemre vagy főiskolára menni. Érdekelnek a nyelvek. Még az iskolában elkezdtem franciául tanulni, egy kicsit tudok spanyolul és héberül, és tetszik az olasz nyelv is. Na meg a pszichológia is izgat. Az agy, a lélek működése.
– Van valami, amire különösen büszke vagy?
– Erre az egészre… Nem úgy volt, hogy elterveztük, márpedig belőlem sztárt csinálunk. Felénekeltem egy Presser-dalt – a Szerelem utolsó vérig címűt –, aztán egyszer csak hallottam, hogy a rádiók is játsszák. Jöttek az újságcikkek, később az emberek megismerték a nevemet… Aztán a Giovannival – aki a legjobb haverom és a 4You együttes tagja ,– megírtuk a Club Song című dalt, az megtetszett a tv2-nek, a refrénjéből csináltuk meg a Big Bratyi-számot. Az apukám írta a szövegét. Az is sikeres lett! Még ma sem merem elhinni, mi minden történt velem az elmúlt néhány évben.
