 |
A mi kisbabánk az előtte való napon született, a hírek szerint gyönyörűnek. Virágot vittünk az édesanyjának, csupa tavaszi virágot válogattunk a nagy nehezen felfedezett virágüzletben – akkor még ritkaságnak számító tulipánt, fréziát, íriszt. Szerény kis csokor lett, de vidám. Még néztük is, nem túl kicsi csokor ez, ekkora eseményhez? Hát ahogy jövünk át az aluljárón, ott látunk guggolni egy cigányasszonyt. Előtte nagy kosárban törtmályva színű, gyönyörű tulipánok.
– Sok szerencsét kívánok a kicsi uracskának – szólt utánunk, amikor a vásár után szétbontottuk a csokrunkat, és közéillesztettük a mályvaszínű tulipánokat.
Hát így keveredtünk lassan, felvirágozva, egyre elégedettebben a megállóba. Ahol is, mintha megrendeltük volna, már jött a troli. Vidáman, pirosan, csuklósan, belül ráérősen üldögélő, derűs utasokkal – minden úgy nézett ki, mintha itt is tudták volna, hogy hova készülünk.
Elöl álltunk, lustán bámészkodtam kifelé, egy régi kisfiúra gondoltam, aki már régen nem kisfiú, s a lányra, akivel szövetséget kötöttek. Életre. Halálra. S a kisfiukra, akivel mindjárt találkozunk.
Ekkor elért az agyamig a csengő. A szünet nélküli csengőszó, amely nem akart abbamaradni.
Körbenéztem, és megláttam a két férfit. A troli vezetőjét meg a másikat.
A megállóban sok volt a leszálló. Minden ajtót használtak, az elsőt kivéve. Az csukva maradt. Szorosan ez előtt az ajtó előtt állt a járdán a fiú. Határozottan néhányat kopogott az ajtó üvegén, és a trolivezetőre nézett.
A vezető, jó ötvenes, gyűrt arcú, pulóveres férfi a fiúra meredt. Ültében, a kormányon áthajolt, oldalt fordult az ajtó felé, és jobb karjával hátrafelé mutatott. A nyitott ajtókra. A fiú a szemét továbbra is a troli vezetőjére függesztette, kezével az ajtóra mutatott, nyissa ki. A vezető nem vette le a pillantását a fiúról, újból hátraintett. A troli többi ajtaja nyitva volt.
A fiú, huszonöt éves lehetett, rendes öltözékű, lapos hátizsák volt a vállán – nem moccant. Makacsul rezzenetlen tekintetét ő sem nem vette le a vezetőről.
A trolivezető nem változtatott a testhelyzetén. Szemük egymásba akadt, a karja megint hátralendült. A csengő szólt. Aki akart, már rég leszállt, egy rohanó diáklány felugrott a hátsó ajtón. Bent, az utastérben mozdulatlanság. A csengő berreg.
Az utasok nyújtogatják a nyakukat. Akik közel ülnek, s látják a jelenetet, értetlenkednek. Egy fiatalasszony megszólal. Csak úgy a szomszédjának mondja.
– Szállna már fel, két lépésnyire ott a nyitott ajtó…
A fiún látszik az elszánás. Nem fog mozdulni. Kis terpeszben áll, valami furcsa, önpusztító erő sugárzik belőle. Nézem a vezetőt. Vajon miért nem határoz? El is indulhatna. Talán ő is érez valamit a kinti emésztő indulatból… Látom, hogy megremeg a válla. A csengő mintha órák óta szólna.
– Induljon már! – kiált egy férfihang hátulról.
Nem történik semmi. A férfi fönt a vezetőülésen megfeszül, mintha ugrásra kész lenne, a fiú lent, áll terpeszben, abban az iszonyú nyugalomban. A szemek nem engedik egymást… Halálos csönd van, egy pisszenés se hallatszik. Csak a csengő őrjíti az idegeket. A szívem a torkomban dobog, legszívesebben leszállnék. Ekkor a trolivezető elfordítja a fejét, és megnyom egy gombot. Az ajtó kinyílik. A fiú felszáll. Nemsokára jelez, és a következő megállónál lelép a troliról.
A jelenetet nem tudom elfelejteni. Akkor is eszemben jár, amikor elérkezünk a kisbabához. Nézem csukott szemét, fölötte a tiszta szép holdas íveket, és szerencsét kívánok neki, mint a tulipános cigányasszony. Hogy tudjon játszani, és tudjon szeretni, és tudjon majd erős lenni, és tudjon engedni. És tudja megkülönböztetni, hogy mikor, minek van az ideje… Mint ahogy tudta a meg-megremegő vállú, pulóveres trolivezető.
