 |
Dorka az étteremben elégedett mosollyal nyugtázza, hogy jól választott. Én viszont valamivel szkeptikusabb vagyok.
– Mondd, mit vártál – vetem közbe –, hogy azt mondja a pincér: ilyen fertelmeset még nem evett nacs’asszony?
– Nem, nem, nem! – tiltakozik. – Én azt vártam, hogy erősítsen meg abban a hitemben, hogy éppen a legpompásabb falatokat rendeltem. Még ha nem is igaz.
– Akkor látom, te is nagyon határozott, magabiztos döntő lehetsz…
– Nehezen döntök, de azt megbánom azonnal…
(Rám néz. Bal lábát felhúzza maga mellé a székre, vállaival kicsit előregörnyed. Vár egy cseppet, aztán elmosolyodik. Amolyan jellegzetes dorkás mosoly. Félszeg és megejtő, csábos és fanyar, gyermeki és szomorú. Na tessék! Ettől féltem. Soha nem tudtam kiigazodni rajta, mindig talány maradt számomra. Zsigeri zavarom miatt eddig jórészt kerültem is. Barátom, Geszti Péter felesége, így aránylag többször fordultunk meg ugyanazon társaságban, mégis háromszor mutatkoztunk már be egymásnak, mintha akkor találkoztunk volna először. Most megint úgy tűnik, mintha először találkoznánk. Valahogyan elmakogom ezt neki. Még talányosabb mosoly a válasz.)
– Hát igen… Csak az a baj, hogy én is nehezen tudok önmagamon eligazodni.
 |
| Férjével, Geszti Péterrel szeretne több időt tölteni |
– Persze. Jó volna, ha tudnám, hogy ilyen, vagy olyan, esetleg amolyan vagyok, és akkor lehetne magam mihez tartani. De nem! Egyáltalán nem. Időnként én lepődöm meg legjobban, hogy hogyan viselkedem egy-egy helyzetben. Jé, ez is én vagyok? Ilyen is tudok lenni? Bár nem gondoltam magamról, de igen.
– Ebből melyik az, amilyen igazából szeretnél lenni?
– Mi közül választhatok?
– Lényed ezer színéből, árnyalatából. Gyermeki? Rafinált? Naiv? Tudatos? Vidám? Zárkózott? Melankolikus? Szilaj? Visszahúzódó?
– Hol is kezdjem? Anyai nagymamám bonyolult lelkületű ember volt: arra vágyott, hogy színésznő lehessen, de a körülmények nem úgy adódtak, hogy ez sikerülhetett volna neki.
– Azaz?
– Amikor tizennyolc éves volt, egy vándor színtársulat igazgatója térden állva könyörgött dédapámnak, hogy engedje velük játszani, de egy tisztességes polgári családban erről szó sem lehetett. Nagymamámban maradt valami kielégítetlen játékszenvedély, és ezt velünk, unokáival élte ki. Mindig felfokozott állapotban élt, szüntelenül mókázott, komédiázott, miközben belül, legalábbis azt hiszem, mindig szomorú volt. Az a szilajság, amelyet érzel bennem, valószínűleg innen jött, az anyai ágról. Az apai ág viszont éppen az ellenkezője: nagy, nyugodt, összetartó, puritán, mélyen vallásos evangélikus család. Ebből az ágból öröklődött át a zárkózottság és az önfegyelem. Anyu és apu szinte tűz és víz, mégis nagyon jól kijönnek immár harminc éve egymással. Én is tűz és víz vagyok, csak nem jövök ki annyira jól önmagammal.
Magamon én is meglepődöm néha – II. rész>>
