Az óvodában nem kell az iskolára készülni (és még, ha kellene, se így kellene).
Úgy látszik, nem mondhatjuk el elégszer: az iskolaérettség fogalma jól kifejezi azt a tényt, hogy a gyerek megérik, éretté válik az iskolára, egy spontán testi és lelki folyamat eredményeképpen (ahogy ugyanilyen spontán testi és lelki folyamatok eredményeképpen kezd kisebb korában járni és beszélni; minden siettetés ezekben a spontán folyamatokban, minden “fejlesztés” csak árt, és nem használ).
Igen, a gyerek megérik az iskolára, éretté válik magától, ha megfelelően ingerdús és érzelmi biztonságot adó környezetben él (ilyennek kellene lennie a családnak és az óvodának is). Megérik – mint az alma a fán. Ehhez persze, az almának is kell a napfény és a földből felszívott táplálék, kell az óvó gondoskodás, amellyel távol tartjuk a kártevőket, de nem kell mesterséges, gyorsító érlelés, fejlesztés, normális körülmények között; a gyerek esetében: testileg és lelkileg egészséges állapotban.
Ami nagyon fontos: már közel negyven éve tudjuk antropológiai vizsgálatokból – melyeket a legfrissebb vizsgálatok most megerősítettek –, hogy az iskolába nem iskolás gyerek megy, hanem óvodás. A gyerekek az iskola első két évében válnak lassan, fokozatosan iskolaéretté, nagyon nagy egyéni eltéréssel.
És még csak arról sincs szó, hogy az “okosabb” vagy “tehetségesebb” gyerek lesz előbb iskolaérett és a “butább”, “tehetségtelenebb” később. Számtalan példából tudjuk, hogy az életben sikeres, tehetséges, kreatív, jó értelmi képességekkel rendelkező emberek a lassan érők típusába tartoznak nem egyszer (sokszor még egyetemista korukban sem derül ki, hogy “lesz belőlük valami”).
Ami az óvodában – és még az iskola első két évében is! – mindennél fontosabb, az az, hogy a gyereknek legyen módja és ideje a kreatív, szabad játékra (amely ebben az életkorban a legfejlesztőbb hatású), halljon mindennap rendszeresen mesét, mert ez az anyanyelvi fejlesztés legfontosabb módja ebben az életkorban (a gyerekkel való beszélgetésen kívül) és az anyanyelvi fejlettség adja az alapját a gondolkodás erőteljes fejlődésének majd a későbbiekben (nem pedig fordítva!).
És persze: sok és erőteljes mozgásra van még szükségük ezeknek a gyerekeknek – lehetőleg a szabad levegőn –, hiszen míg központi idegrendszerük (agyuk) lényegében felnőtti méretű (és ez az emberi szervezet leginkább oxigénigényes szerve), addig tüdejük – tüdőlebenyeik (hörgőcskéik) – felszíne egyötöde a felnőttének! Nekik tehát – kicsit egyszerűsítve a dolgot – ötször gyorsabban kellene vérüket keringéltetniük, hogy biztosítsák a még fejlődőben lévő agy megfelelő oxigénellátását! Ezt csak úgy tudják megtenni – mint erről már sokszor volt szó! –, ha szabad játékban még napi négy-öt órát futkároznak – és, bocsánat, üvöltöznek – a szabad levegőn.
Láthatjuk tehát, hogy testi és lelki értelemben eltérőek az óvodások szükségletei a nagyobb gyerekétől. Kilenc-tíz-tizenegy éves korban jelentős változások következnek be, erre az időre “higgad le” az érzelmileg mindig robbanásra kész impulzív kisgyerek, és válik (kedvező körülmények esetén) harmonikusabb, “jobban odafigyelő” kisiskolássá.
Igen, még az első osztályoknak is legfőbb feladatuk az volna – az kellene, hogy legyen –, hogy megfelelő érzelmi biztonságot adjanak a gyereknek, és fenntartsák derűs, vidám állapotát, mivel ez jelzi azokat a központi idegrendszeri folyamatokat – például a megfelelő endorfintermelést –, amelyek a kisgyerek valódi fejlődését ekkor még maximálisan serkentik. Erős szó, de kimondom: ha egy óvoda (sokszor épp a szülők nyomásának engedve!) az iskolára készít fel, ahelyett, hogy az óvodásgyerek megfelelő környezetét teremtené meg, akkor az rossz óvoda, elrontott óvoda.
