Életem legnagyobb õrültsége – II. rész

Vörös Sándor

Szerelés gipszben

A harmincöt éves Vörös Sándor üzletember: a népligeti E-klub vezetője. Ugyanakkor folyamatosan sportol. Tíz év versenyszerű úszás és hat év vízilabda után rátalált a motorozásra. 2001-től indul gyorsasági motorversenyeken a Cosmo Kupában. A sorozatról azt kell tudni, hogy általában “tuningolt”, azaz megnövelt teljesítményű utcai motorokkal lehet rajthoz állni. 2002-ben megnyerte a kupát, idén pedig felhagyott az amatőr versenyzéssel, és szerencsét próbál a profik között is.

– Persze, hogy félek, amikor motorozom – mondja Sándor. – A félelem bizonyos szintig életet menthet: visszafog, hogy ne menjek bele “öngyilkos” helyzetekbe. Ám talán nálam is jobban félt barátnőm és menedzserem, Budur Gabriella, aki minden versenyt végigizgul a pálya mellett. Miatta is gyorsan talpra állok, ha esetleg bukom a versenyen. Előfordult már, hogy csak annyit vett észre: kicsit később kerültem a célegyenesbe, mint az előző körben. Azt már nem tudta, hogy a pálya másik felén kisodródtam és felborultam a motorral, csak éppen gyorsan összeszedtem magam, nehogy halálra rémítsem. Édesanyám pedig… Neki általában már el sem mesélem, ha versenyem lesz, vagy, ha vészhelyzetben voltam. Egyszerűen nem akarom sokkolni a hírekkel.
A legfélelmetesebb esetről sem beszéltem neki, amíg fel nem épültem. (Egyre inkább úgy látom, közúton motorozni jóval veszélyesebb, mint a versenypályán…) Az történt, hogy motorral haladtam az Üllői úton. Egyszer csak keresztbe fordult egy autó: szabálytalanul akart megfordulni, a záróvonal ellenére. Telibe kaptuk a hátulját nyolcvannal… A motor darabjaira tört, én jó tizenöt métert repültem. Több helyen megsérültem, de a csuklóm volt a legcsúnyább; nem sok híja volt, hogy egyszerűen “letörjön” a kezem. Mindenki azt hitte, közelébe sem megyek többé a motoromnak (vagyis a darabjainak). Ehhez képest viszont, ahogy kijöttem a kórházból, még begipszelt kézzel elkezdtem összerakni a motort, és sok időbe telt ugyan, de amint kész lett, máris nyeregbe pattantam. Még jó, hogy anyám nem látott…


Lisztet többé nem viszünk!

Belső László

Sokszor nem is gondoljuk, hogy egy hétköznapi, egyszerű cselekedet is elképesztő helyzetet okozhat. Ki hinné, hogy egy zacskó liszt bőröndbe csomagolását tartja majd valaki élete nagy őrültségének. Pedig Belső Lászlóval pontosan ez történt.

– Ma már tudom, a legőrültebb ötletem az volt, hogy külföldi nyaralásokhoz lisztet is pakoljunk a bőröndbe – kezdi meghökkentő kijelentéssel László, aki feleségével és két lányával már bejárta Európát. A család úgy próbált lefaragni az utazások költségéből, hogy az önellátást választotta, itthonról vitték kocsival az élelmiszereket.
Néhány éve repülővel utaztak Szicíliába. László kérte a feleségét, hogy most ne csomagoljon élelmiszert, majd kint vesznek, ami kell. Palermóban, a reptéren negyven percet vártak a csomagokra, de a szalagon egyik bőröndjük sem jelent meg. Lászlót felvilágosították, hogy a külföldön feladott csomagok másik terembe érkeznek. Kirohant az épületből az őket váró taxisofőrhöz, de kintről már nem lehet bejutni a másik terembe, csak hosszas dörömbölés után nyitottak ki egy személyzeti bejáratot a zaklatott utasnak. László meglátta a bőröndöket, megkönnyebbülten felkapta őket, de leállította a vámos, és kipakoltatta a csomagokat.
László nyugodtan álldogált, mígnem a vámos előhúzott az egyik bőröndből egy zacskó fehér port.

– Mi ez? – kérdezte. A férfi lába földbe gyökerezett.
– Nem tudom – felelte. Megjelent még két vámos, és szagolgatni kezdték a port. László akkor ijedt meg igazán, amikor egy kutyát is a bőröndhöz hoztak. Csak arra tudott gondolni, hogy valaki, valahol kábítószert rakott a poggyászukba. Már maga előtt látta, hogy évekig egy palermói börtönben ül, nem lesz ott a lányai esküvőjén, vállalkozása tönkremegy, feleségét nem ölelheti… A kutya nem jött izgalomba a zacskótól, de a vámosok továbbra is tűnődve nézték a port, és Lászlótól várták a magyarázatot, aki végül megkérte a vámosokat, hogy hívják be a feleségét, hátha ő többet tud. Piroska be is jött, és a zacskót látva elmosolyodott:

– Liszt – mondta. László szívéről nagy kő esett le, de nem jutott eszébe, hogy mondják olaszul, így hagyta, hogy a felesége magyarul megtanítsa a vámosokat a “liszt” szóra, akik továbbra is értetlenkedtek, s végül mindannyian együtt kóstolgatták a “gyanús, fehér port”. Szerencsére az íze alapján a vámosok is rájöttek, hogy mi az. László mindenesetre megfogadta: többé nem hogy lisztet, de még hintőport sem visznek a nyaralásra…

Szilágyi Réka

Menekülés a “Kószavonat” elől

Szilágyi Réka évek óta mindennap vonattal megy a piliscsabai campusra. Az egyetem megállója előtt van Közép-Európa leghosszabb, kilencszáznegyvenegy méteres vasúti alagútja. Réka klausztrofóbiás, négy éve még minden alagútban szorongott. Nevetve meséli azt a kis őrültséget, amely miatt már csak emlék ez a félelem:

– Mivel naponta arra jártam, és nem úszhattam meg, hogy átvonatozzam az alagúton, úgy gondoltam, könnyebb lesz elviselni, ha átmegyek rajta gyalog is. Sibak Zsuzsával, a barátnőmmel – akiben szintén volt alagút-félsz, no meg kalandvágy is – kinéztük a menetrendből, mikor nem jár arra vonat. Nekivágtunk, nem vittünk magunkkal sem elemlámpát, sem mást. Amikor már nem láttunk a beszűrődő fényben, kezünket a falra tapasztottuk, úgy haladtunk előre. Az alagút kanyarodik, így a közepén van egy vaksötét szakasz, ez volt a legnehezebb. Amikor látni a kijáratot, akkor sincs elég fény, csak egy fehér folt a távolban, amiről tudni, hogy ott már vége. Útközben vasszerkezetekbe botlottunk, a falakról víz csöpögött, misztikus volt a hangulat, mint egy barlangtemplomban.

Beugrók vannak az alagútban, ha jól emlékszem, tizenhárom mélyedés, ötvenöt lépésenként. Fogtuk egymás kezét, tapogattuk a falat, hangosan számoltuk a lépéseket. Félúton lehettünk, amikor éles kürtjelzést hallottunk, a hátunk mögött közeledett egy tehervonat. Az alagút fala és a vonat között nem fér el ember, huszonöt lépésnyire volt a következő beugró, iszonyatos tempóban futni kezdtünk. Szerencsére sikerült beállnunk a mélyedésbe. Fantasztikus élmény volt, ahogy az orrunk előtt elrobogott a “Kószavonat”. Azóta is így hívjuk a menetrendben nem jelölt szerelvényeket. Amikor kiértünk az alagútból, felmásztunk a tetejére, lógattuk a lábunkat, majd visszamentünk a következő óránkra. Kicsit próbatételnek, kicsit kalandnak, kicsit őrültségnek tartom, de nem tagadom, volt bennem némi halálfélelem is. Viszont leküzdöttem a klausztrofóbiámat, azóta ebben az alagútban egyáltalán nem félek, és a többiben is jóval kevésbé. Kérdezték az ismerőseim: „Mi van odabent?” Az igazság az, hogy nem tudom, és nem is érdekel. Mindenesetre nem mennék át rajta újra, hacsak nem lenne muszáj!


Malacka a futóversenyen

Hanzély Ákos

Hanzély Ákos világ- és Európa-bajnok öttusázó rengeteg olyan őrültségről tudna mesélni, amelyben részt vett. A legemlékezetesebb talán az volt, amikor 2000 februárjában egy nemzetközi öttusaverseny háromezer méteres futását Malackának öltözve teljesítette.

– Jó mulatságnak ígérkezett, sem a nézők, sem a versenyzőtársaim nem értették, amikor meglátták, hogy rózsaszín harisnyanadrágban, csíkos dresszben, fejemen malacfülekkel állok a rajthoz – emlékszik vissza Ákos. – Aztán kitört a nevetés, úgy emlékszem, azt a versenyt még a televízió is közvetítette, a fél ország rajtam röhögött, de nem bántam! A “hőstettel” ugyanis megnyertem a fogadást, amelyet egy farsangi bulin a barátaimmal kötöttem. A Malacka-jelmezem eredetileg a bulira készült, már akkor sikerem volt vele, nem csoda, hiszen saját kezűleg készítettem. Büszkén viseltem, úgy néztem ki, mintha egy Disney-filmből léptem volna elő! A fogadás az én ötletem volt, a tét jelképesen egy üveg pezsgő. A haverjaim közül többen kételkedtek, meg merem-e csinálni.

Hogy megtettem, azzal nemcsak a barátaimnak bizonyítottam: bevállalós vagyok, nekem is kellett egy kis megerősítés, hogy bármire képes lehetek. A 2000. esztendő volt ugyanis az utolsó évem, az olimpiára csak tartalékként jutottam ki. Úgy döntöttem, abbahagyom a sportot, és ez megviselt. Egy öttusázónak is lehetnek lelki tusái, arra pedig a legjobb ellenszer a vidámság. Persze, nem úsztam meg büntetés nélkül, az Öttusa Szövetség pénzbírsággal sújtott, mert nem a versenymezben jelentem meg. Szerencsére ezt átvállalta egy szponzoráló cég, amellyel még egy babirussát, egy különleges kismalacot is örökbe fogadtunk az Állatkertben. Így a pezsgő mellé lett egy igazi malackám is!

Turóczi Attila

Rákaphatunk az őrültség “ízére”

– Néha átlagemberek is tesznek életük során olyan dolgot, amelyet őrültségként élnek meg, de a legtöbb esetben ezeknek nincs folytatása. Sőt, ezeket gyakran – szalonképtelen voltuk vagy a közvélekedéstől való félelem miatt – mindenki előtt titkolják – mondja Turóczi Attila pszichológus. – Az ilyen esetekre pontosabb kifejezés az extremitás, mert a szó pszichológiai értelmében nem őrültségről beszélünk. Ezek még a normális határán belül vannak, csak egyedi kilengések. Elképzelhető, hogy valaki ki akar törni a hétköznapiságból, ezért csinál valami extrém, szokatlan dolgot. Hogy pontosan mit, azt a tudatalatti vágyak határozzák meg. Lehet, hogy egy “őrültség” után rákap az ízére, és többször is megismétli. Így vannak ezzel az extrém sportok szerelmesei is.


Tévedések vígjátéka

– Hol élsz te? Ebben az országban egyebet sem csinál az ember, csak őrültséget – közölte jósnő ismerősöm, akinek elpanaszoltam, hogy sehol nem bukkantam valami igazán eredeti női eszementség nyomára. Nos, tévedtem, amikor alábecsültem a nőket. Joli, a jósnő összeismertetett Nórival. Nincs két éve, hogy a csinos, szőke, akkortájt elveszetten magányos és állástalan vegyészmérnöknő felkereste, mert tudni akarta, mi vár rá. Jolinak megesett rajta a szíve, kivetette kártyán a Szívkirályt, aki egy nagy, kertes házban rejtőzik, és arra vár, hogy előcsalogassák. Nórinak több se kellett. Délutánonként nyakába vette a budai villanegyedeket, és egyik alkalommal nagyot dobbant a szíve. Az erkélyen megpillantotta a Szívkirályt. Negyvenes éveiben járhatott, korban éppen hozzá illett, újságot lapozgatott, és szivarozgatott. Hetekig figyelte, nőt, gyereket soha nem észlelt a közelében. Elszánta magát, és becsengetett.

– Utána legszívesebben elszaladtam volna, mert sejtelmem nem volt, hogy mit fogok neki mondani, de úgy viselkedett, mintha számított volna a látogatásomra. Ugyanis azt hitte, hogy a hirdetésére jelentkeztem. Kiderült, hogy külföldi üzletember – áldottam az eszem, hogy letettem az angol nyelvvizsgát –, és házvezetőnőt keres a feleségének. Az asszony egyévi halogatás után szánta rá magát, hogy idejön Svédországból. Nóri dermedten hallgatta. Tud főzni magyaros ételeket? Hát persze. Nincs ellenére felszolgálni az ételt, matyó kötényben és bóbitában? Mert a svéd feleség imádja a magyaros dolgokat. Ettől összerándult. A férj gyorsan ráígért százezret a havi négyszázezerre. Csábító ajánlat egy diplomás munkanélkülinek! És semmi mást nem kívánnak érte, csak annyit, hogy hetente háromszor felügyeljen a háztartásra, főzzön, és felszolgáljon talpig matyó hímzésben. Ennek már a gondolatától is kirázta a hideg, mégis beadta a derekát. Ha már elkövette élete legnagyobb őrültségét – beállított egy vadidegen pasihoz –, nem torpan meg félúton. Olyan paprikás csirkéket főzött, hogy a főnök egyre sűrűbben forgolódott a konyhában. Fél év nem telt belé, és úgy összemelegedtek a tűzhely körül, hogy Nóri menyasszonyi fátyolra cserélte a matyó fityulát. Házvezetőnőt már ő választott. Jóravaló, idősebb asszonyt. “Nem őrültem meg” – jegyezte meg. “Még csak az hiányozna, hogy más is szemet vessen az én Szívkirályomra!”

Vadas Zsuzsa