Csak hát milyen legyen az a helyzet? Eszébe jut, hogy a napokban amúgy is készül körülnézni az egyik fővárosi bevásárlóközpontban. Heuréka! Ebben maradunk.
Vallomás a kávézóban
Leül a szélső asztalhoz. Light colát rendel. Aztán a szatyrába nyúl, és egy fura készüléket vesz ki. Megszúrja az ujját, és egy lapra csöppenti. Most jövök rá, hogy a cukrát méri. A kijelző 5,3-et mutat. Bólint, hogy rendben.
– Ezt megírhatom?
– Miért ne?
– Mert az emberek inkább igyekeznek titkolni a betegségüket. Nekem nagyon imponál, ahogy ön vállalja.
– Én általában igyekszem vállalni magamat: a külsőmet, véleményemet, életemet, gondolataimat.
– Ez nem igaz! Vannak dolgok, amelyekről soha nem beszél.
– Talán azért, mert nincs mit.
– Szerintem inkább ügyesen hárít.
– Téved. Sokkal egyszerűbb vagyok, mint amilyennek gondol. Egyszerűbb az életem, az érzelmeim, a gondolataim. Sajnálom, ha csalódást kell okoznom.
– Nem okoz. Sőt…
– Nézze, nekem a betegséggel kapcsolatban az az érzésem, hogy jobb, ha beszélek róla. Hogy talán valamit segíthetek azoknak, akik szintén cukorbetegek, és úgy érzik ezáltal, hogy nem teljes értékűek, hogy takargatnivalójuk van, hogy nem élhetnek teljes életet. Talán akadnak olyanok, akik akár ennek hatására úgy gondolják majd, hogy jobban figyeljünk oda saját magunkra és egymásra.
Antónia kinéz a fotóskollegámra. Kész? Mehetünk? Amikor int, hogy oké, megindulunk a földszinti cipőbolt felé.
Megfontolt Hamupipőke a cipőboltban
 |
Antónia először egy gyönyörű, magas sarkú papucscipőt vesz kézbe. Nézegeti, felpróbálja, aztán jár néhány métert. Pompás! Kényelmes, és remekül is áll. Ismét kézbe veszi, megnézi az árát – aztán gyorsan visszateszi a polcra. Az egyik kislány mondja is, hogy ez a legdrágább lábbeli az üzletben, Antónia meg hozzáfűzi, hogy neki ehhez különleges érzéke van, szinte tévedhetetlenül böki ki mindig, mindenütt a legdrágább portékákat.
– Gondolom, ez nem a legköltségkímélőbb passzió.
– Éppen ellenkezője. Ha az ócska bóvlik tetszenének, arra esetleg könnyedebben elszórnám a pénzt. Így viszont garantáltan nem veszek meg semmit, mert nincs szívem pillanatnyi hóbortra annyi pénzt kiadni.
– Miért? Nem engedheti meg magának?
– Részben nem nagyon, másrészt gyerekkoromtól belém ivódott, hogy meg kell nézni, mire ad ki pénzt az ember. Odahaza szűkösségben éltünk, minden forintnak megvolt a helye, extrákra csak akkor futotta, ha apukán jutalmat kapott a munkahelyén, vagy sokáig spóroltunk valamire. Megtanultam becsülni azt, ami van, megtanultam örülni mindennek, amit kapok. Valószínűleg nem is lenne jó, hogy úgy adódna, hogy annyira dúskálnék a pénzben, hogy bármikor bármit megvehetnék. Talán elillanna az az önfeledtség, az a boldogság, amit a mai napig ugyanúgy érzek, mint csitriként, ha valamihez hozzájutok. Hozzá kell tennem, ez a veszély egyelőre se közel, se távol nem fenyeget.
Hiába no, vannak még ilyen apró örömök. Visszateszi a polcra a cipőt, és elköszönünk.
Egy görbe délelőtt – II. rész>>
