Gondolatok a könyvek közt
Felcaplatunk a negyedikre, a könyvesboltba. Az albumokhoz megy. Rögtön egy Klimt-könyvet vesz kézbe. Lapozgatja. Megáll a Danaidáknál.
– Ha Bécsben vagyok, mindig elmegyek megnézni a Klimt-kiállítást. Nagyon mélyen hatnak rám ezek a festmények. Olyan gyönyörűek, hogy szinte már fájnak. Schielét is nagyon szeretem.
Rámutatok egy Renoir-kötetre. Int, hogy őt nem szereti annyira. És Modigliani? Őt meg nem ismeri eléggé. Gauguin? Felcsillan a szeme.
– Őt nagyon, nagyon. És irigylem a szabadságáért. Hogy képes volt túllépni mindenféle konvenciókon, elvárásokon, és a maga törvényei szerint élt, alkotott. Ha úgy adódott, ecsetet sem vett a kezébe, máskor meg éjjel-nappal festett. Csak a belső szóra figyelt. És képes volt egyik pillanatról a másikra változtatni életén, és mindent maga mögött hagyva elmenni Tahitiba, bennszülöttnek.
– Magát mi tartaná vissza egy ilyen elhatározástól? Hogy valaminek így nekivágjon?
– Én nem tudom túltenni magamat bizonyos kötöttségeken. Túlzottan felelősnek érzem magam, azokért az emberekért, akik a környezetemet jelentik. Félek, hogy nagyon hiányoznék… Aztán lehet, hogy kiderülne, nem is hiányoznék annyira… De ne derüljön ki! Régebben még vagányabb voltam, és nyakasabb. Emlékszem például, hogy hiába ellenezték a szüleim, jelentkeztem ejtőernyős tanfolyamra. Csak aztán, amikor már ugorhattam volna, kellett volna pénzt fizetni, az pedig nem volt. Így maradtam a földön. És jutottam arra a bölcsességre, hogy pénz nélkül nehéz elszállni.
Szenvedélyes illatportya
Ismét le a földszintre. Irány az első illatszerüzlet. Az eladónő rögtön átlát a helyzeten, int, hogy nyugodtan turkáljunk. Kétszer nem kell intenie: Antónia most igazán elemében van. Fegyelmezetten ugyan, a maga szolid visszafogottságában, de elkezdi sorra szagolni mindazt, ami szagolnivaló a környéken. Talán még nem is láttam ennyire szenvedélyesnek. Amikor észreveszi, hogy észreveszem, elpirul egy pillanatra.
 |
– Nem akarom áltatni: nagyon.
– Imádom az illatokat. Erősen hatnak rám. Azonnal érzelmekké válnak bennem, felidéznek valamit legbelül. Időnként előfordul, hogy virágüzletbe is bemegyek, és csak szagolom a virágokat. Ilyenkor csodás dolgok jutnak eszembe.
– Szokott használni ilyesféle kencéket?
– Persze! De csak kíváncsiságból, hogy minek milyen hatása van, nem azért, hogy fiatalítani próbáljam magamat.
– Ahhoz még túlontúl fiatal.
– Csudákat. Harminchárom vagyok, Szegő úr! Túl a poétikus ifjúságon.
– Fél az öregedéstől?
– Ilyesmin nem gondolkodom. Most jól vagyok így, az ellen meg úgysem tehetek.
– Meddig akarja csinálni?
– Ameddig élvezem. Ameddig lehet. Ameddig tudom…
– És majd, utána?
– Fogalmam sincs. Talán jelentkezem valami jobb pályaudvarra, és olvasom be: vonat érkezik Dabas felől a negyedik vágányra. Legalább egész nap hallathatom a hangomat. De mondom, nem foglalkoztat a jövő. Minek? Tíz évvel ezelőtt sem lehetett volna elképzelni, hogy egyszer majd velem ez lesz. Ki tudja, mi fog történni öt perc, egy hét, vagy öt év múlva?
– Ennyire hisz abban, hogy a dolgok, csak úgy, alakulnak?
– Egyik reggel szólt a telefon, és megtudtam, hogy meghalt az apukám… Máskor meg szólt a telefon, és megtudtam, kellek az RTL Klubban…
 |
Még átugrunk a szomszédos piacra, hogy nézhessen egy kis epret. Válogatni szeretne az egyik standnál, de az eladó keményen rászól, hogy mit képzel, ilyesmit itt nem lehet!
– Ez még mindig jobb, mint amikor elkezdik mondani, hogy így, meg úgy művésznő! Persze az igazi az volna, ha mindenkivel egyformán, normálisan bánnának.
Közben odajön egy másik eladó, és túláradó kedvességgel ajánlja fel, hogy válogasson csak nyugodtan kedve szerint. No tessék! Antónia mos már érezhetően kezd türelmetlen lenni. Ennie kellene már valamit, aztán, mint mondja, várja a fodrász. Megijedek: fodrászhoz? Most? Persze, feleli, hogy lehetőleg jól mutasson a címlapon. Most már kifejezetten frászt kapok. Egészen más lesz a címlapon, mint belül a riportban? Csodálkozva rám néz.
– Ez olyan nagy baj?
Na, erről igazán nem volt szó. Hogy ő hozzon engem helyzetbe?!
