Ér a nevem! – II. rész

Most mutasd meg – magad!

Megfigyelték, hogy ha leül két (inkább több) ember játszani, akkor félóra után sokkal de sokkal többet tud meg egymásról, mintha órák óta beszélgetnének? Arról nem is beszélve, hogy olyan közösség alakul így, amelynek, ha csak ideiglenesen is, de közös a célja, vannak emlékezetes pillanatai, és évek múlva felidézhető mondatai is.

– Van egy közhely, mely szerint, ha meg akarsz ismerni valakit, játssz vele, utazz vele és kérj tőle kölcsön – mondja Horváth Judit, pszichológus. – Nagyon igaz! A játék teljesen más stratégiát követel az embertől, mint a beszélgetés, vagy a kommunikáció egyéb formái. Gyorsan kell alkalmazkodni a szabályokhoz, sok a váratlan helyzet, nincs idő regulálni a mozdulatokat, az arckifejezést. Az apró gesztusok, a feltörő érzelmek, a gyors reakciók nagyon árulkodóak. Önismeret tekintetében is érdemes figyelni, hogyan is játsszunk, mert amilyenek a játékban vagyunk, az hiteles személyiségképnek tekinthető.

– Ugye nem játszunk eleget?
– Azt vettem észre, hogy a szó klasszikus értelmében vett társasjátékok rétegjátékokká váltak, inkább az értelmiség egy része meri vállalni. Sok felnőtt inkább elhessegeti, mintha azt gondolná, csak kellő komolysággal képes az élet nehézségeivel megbirkózni, holott ez éppen fordítva van: ha merne játszani, boldogabb lenne.

– Mennyire fontosak a szabályok?
– Nagyon! Az angol college-okban nem véletlenül helyeznek óriási hangsúlyt a játékokra, a drámajátékoktól a krikettig. Ott ugyanis felismerték, milyen fontos, hogy a szabályrendszereket minél több oldalról, és minél több ponton építsék be a még formálható személyiségbe. Nálunk a szabályok elfogadásával komoly gondok vannak.

– Játéknak nevezhetjük-e a különböző beavató szertartásokat, amelyeken az emberek sokszor megalázó, érthetetlen helyzetekbe kerülnek?
– A különböző korokban, a természeti népeknél ezeknek a szertartásoknak kánonizált helyük volt, szervesen illeszkedtek a törzs életébe, mindenki értette őket. Ha ebből egy elemet csak úgy kiragadnak, az riadalmat és bizonytalanságot okozhat. Márpedig, ahol nem érzi jól magát az ember, az nem játék többé.

Pierrot, az előadóművész szenvedélyesen gyűjti a társasjátékokat

Ki legyek a végén?

– Érdeklődés hiányában megszűnt… – mondja a keserű hang a telefonban, amikor a megadott számon társasjáték-klubot keresek. Az úr, akinek játékos kedve érzékelhetően ugyancsak eltűnt, azt taglalja, hogy a terembérlés pénzbe kerül, és egyáltalán, az embereket is csak a pénz érdekli. Biztos?

– Amikor más kamaszok kiszorítani igyekeztek életükből a gyerekes elfoglaltságokat, én komoly tagsággal rendelkező társasjáték klubot alapítottam – meséli Pierrot, az előadóművész. – Új játékokat találtunk ki és valósítottunk meg. Kartonból, rajztáblából, és háztartási boltokban kapható mütyürök voltak a bábuk. Azóta is gyűjtöm a társasjátékokat, ha külföldön járok, mindig felkeresem a szakboltokat, néha igazi kincseket találok.

Pierrot akkor is játszott, amikor a festett arc mögé rejtőzve énekelt. Olyan volt ez, magyarázza, mint egy titkos kapu, amelyet csak ő ismer, amelyen csak ő léphet be. A játékos ember könnyebben közlekedik a műfajok kapuin is, nem esik nehezére elmerülni, majd átlépni egyikből a másikba.


Talált, süllyedt!

Nagy Viktória műsorvezető és férje nemzetközi kincskereső játék résztvevői

A számítógépes játékokkal bánjunk csínján, inkább olyasmit keressünk, ahol az egyik ember a másik szemébe néz, ahol összehajolnak a bábuk felett, nevetnek, izgulnak, örülnek és bánkódnak közös teljesítmények után. Nemrég egy anyuka mesélte, hogy iskolába menő kislányát augusztus végén kirándulásra hívta a tanító néni, családostul, és az erdei tisztáson jópofa vetélkedőt szervezett mindannyiuknak. Ő meg egyszerre azon kapta, magát, hogy páros lábbal ugrál egy vadidegen apuka kezét fogva, akit ugyan azóta reggelente öltönyben és aktatáskával lát az iskola előtt, mégis mindig csapattársakként nevetnek egymásra.

Mégis érdemes bemutatni egy olyan játékot, amelynek egyik szükséges feltétele az internet kapcsolat. A nemzetközi méretekben játszható kincskereső neve geocaching, és hívei közé tartozik Nagy Viktória, a Duna Televízió műsorvezetője is. Ő mesélte, hogy párjával néha nyakukba veszik az országot és kincs után kutatnak, esetleg ők maguk rejtenek el kincsesládát.

– Kell hozzá egy vízhatlan műanyag doboz, – magyarázza Viktória –, bele kell tenni egy ismertetőt a játékról, arra az esetre, ha véletlenül ismeretlenek találnák meg . Kell még egy notesz tollal, hogy regisztrálhassák magukat a kincs megtalálói. Ajándékok is vannak a dobozban, de a szabály szerint, aki kivesz egyet belőle, annak vissza is kell tennie valamit. A doboz belsejére kell írni egy jelszót, ezt kell feltüntetni a honlapon a megtalálóknak, ezzel bizonyítva, hogy valóban megtalálták a kincsesládát. A dobozt ezek után el kell rejteni viszonylag védett helyre, például fa tövébe, bokor alá, és egy GPS nevű eszközzel, amely mobiltelefonhoz hasonlatos műholdas helyzetjelző eszköz, megállapítani a földrajzi helyzetét. Ezeket a paramétereket – szélességi, hosszúsági fok – kell felírni a honlapra (www.geocaching.hu).

A kincseket az ország szép és kevéssé ismert tájain rejtik el a játékosok, például azért, hogy felhívják egy erdő közepén álló középkori romra a többiek figyelmét. Kirándulás, izgalom, technika, mind együtt.

– Mi gyakorlatilag sehová sem megyünk anélkül, hogy előtte meg ne néznénk, van-e a közelben kincsesláda. Tavaly Párizsban is bementünk egy internetes kávézóba, és a Versailles-i Kastély egy elhagyatott részén, átbújva a hiányos léckerítésen, találtunk is egyet.

A geocachingesek találkoznak is néha, például hogy megünnepeljék a századik, kétszázadik, ötszázadik láda elrejtését. És ezeken az alkalmakkor bizonyára megvalósul az első számú alapszabály: ember embernek játékostársa.






Asztali örömök

Arról, hogy milyen ha nők kártyáznak, pontos képet kapunk Hunyady Sándor Kártyabotrány asszonyok között című regényéből. Ahol többek között azt is megtudjuk, hogy ha férfi ülne be közéjük, biztos fórja lenne, hiszen “a kártya száraz dolog, matematika, és a nők (még a smucig nők is) mohók. Ha egy kis mód kínálkozik, lemondanak a biztos kevésről a bizonytalan sokért. A nők hazárdak és aki hazárdul kártyázik, annak el kell pusztulnia, akármilyen kitűnő technikusa a játéknak, ez sorsszerű dolog, a végzet magja itt nem a szerencsében van, hanem a jellemben.”

És a férfiak? Román Tamásék asztaltársasága háromhetente keddenként gyűlik össze egy nyolcadik kerületi lakásban, ahol a tarokkpartit csak egy pörkölt vacsora szakítja meg. Az öt férfinak amúgy papírja van arról, hogy ők egymáshoz illenek, így nem csoda, hogy lassan tíz éve játsszanak együtt.

– Egy Európai Uniós oktatási program munkálataiban vettünk részt, és pszichológiai teszt alapján válogattak össze minket, mert fontos volt, hogy jól tudjunk együttműködni. Már akkor a munka után le-leültünk kártyázni, ebből alakult ki ez a hagyomány.
Érdekes, hogy a játékosok a partikon kívül nem járnak össze, nem is egykorúak, ez a szál, köti össze őket, igaz, ez nagyon erősen.

– Ha valaki nem ér rá, bár ez ritkán fordul elő, akkor inkább elhalasztjuk a partit, mert fontos, hogy mindenki ott legyen. Kialakultak az állandó szerepek, Szűcs István barátunk készíti évek óta a vacsorát, én a szervezésben vállalok nagyobb részt. Elfogadjuk, hogy a különböző háttér miatt nem mindenki tud egyformán tenni ezekért az estékért, a lényeg, hogy jobban szeretünk közösen játszani, mintsem, hogy engedjük ezt apróságok miatt megzavarni. Egyébként nem pénzben játszunk, csak írjuk a pontokat, de azt évek óta. A tarokkot csak úriemberek módjára érdemes játszani, és nekünk ez mind a mai napig sikerült.


Ki vagyok én?

Találós kérdés: Hol és mikor találkozott Mikor Nyitszki, lengyel boltos Ibi Babával, a nigériai focistával és Dala Jólhangzonnal, a svéd énekessel? Nem tudják? Akkor a fődíjat ezúttal megtartjuk. A megoldás: Egy nyár eleji születésnapi bulin Dr. Kováts Antal veresegyházi kertjében. Kováts doktor ugyanis, aki egyébként matematikus, minden évben ilyen és ehhez hasonló feliratokat tűz ki vendégei hátára, akik ugyebár a saját cédulájukon kívül mindenki másét olvassák, nevetnek rajta nagyokat, aztán megpróbálják kitalálni a többiektől, kik is ők. És bizony ez a feladat még a legrutinosabb barkochbázókat is megizzasztja. A házigazda sajátos csapatépítő játékai pedig a családtagok, házastársak ellenfelekké avatásával kezdődik. Az így alakított csapatok aztán bejárják a környéket, legyőzik az akadályokat, ha kell műelemzést írnak a veresi absztrakt japán szobrokról. Éljen sokáig az ilyen házigazda!






Egymásba gabalyodva

Ismerik a Twistert? Olyan társasjáték ez, amelyhez egy kétszer két méteres viaszosvászon terítő kell, rajta piros, kék, sárga és zöld pöttyökkel, továbbá egy pörgettyű és egy pörgető ember. Ja, és néhány játékos nem túl szűk nadrágban… A játékosoknak a pörgető ember kiforgat egy színt és meghatározza, hogy melyik kézzel vagy lábbal kell az adott színű pöttyöt megérinteni. Egy idő után érdekes pozíciókba csavarodnak a játszók, akár valami fura szoborcsoport. Aki elesik, vagy kilép a vászonról, az veszít.

Barbinek Péter az abszolút győztesek közé tartozik, hiszen feleségét, Adriennt – barátainak csak Zazi – is a “Twister-pályán” ismerte meg, egyik barátjánál, Forgách Péternél.

– Jó hangulatú este volt – emlékezik Barbinek Péter, akit Székesfehérvárott, A kőszívű ember fiai előadásának szünetében értünk utol. – Könnyű vacsora, jó beszélgetés, aztán jött a játék, amit végignevettünk. Zazival akkor kerültünk “közel” egymáshoz, aztán később telefonszámot cseréltünk, másnap már randevúztunk, és nem sokkal később összeházasodtunk. Érdekes, de azok a párok, akikkel akkor együtt játszottunk, már elszakadtak egymástól, de mi azon az estén alaposan egymásba gabalyodtunk…
Még mondja valaki, hogy a szerelem (szín)vak…






Megszámoltuk a kéményeket…

Rappaport Zsolt és felesége Mariann annyira szeretnek játszani, hogy nem a kisfiúk nyaggatja őket a játék miatt, inkább ők a gyereket. Nekik hazai pályának számít a Capitaly éppúgy, mint az Activity, ám a legemlékezetesebb élményük e témában mégiscsak az a tájékozódási autós túra, amelyet egy másik baráti házaspár szervezett negyven(!) embernek.

– Téli hétvége volt, tíz autóval gyülekeztünk a Kongresszusi Központ parkolójában, ahonnan néhány perc eltéréssel indultunk el – mesélik. – Csak a szervezők tudták, hová megyünk, nekünk csak a résztávok koordinátáit adták meg. Útközben feladatokat kellett megoldanunk, például megszámolni a gyárkéményeket, és műveltségi tesztet kitölteni. A tájékozódási pontoknál újabb feladatok vártak ránk. Az egyik benzinkútnál például le kellett mosni egy idegen kocsi szélvédőjét borravalóért, másutt meg segítséget kellett kérni, hogy betolják a kocsit a kútig… Mindenhol ellenőr figyelte a végrehajtást, egészen az úti célig, a Balaton parti Nagyberényig. Ott aztán nagy bulit csaptunk, a zsüri értékelt és jutalmazott, a győztesek egy tortát kaptak. Olyan érdekes és izgalmas nap volt, hogy arra gondoltunk, kellene már egy hasonlót szervezni!