Hogyan adom el magam? – II. rész

Andrea részmunkaidős állásra vágyik az aprónép miatt

Háborús vallatás meg a mama-állás

– Szükség van állásinterjúkra, kell valamiféle mérés – állítja a divatos diplomával rendelkező (közgazdász és marketingszakember) Török Andrea. A harminchárom éves, csinos, szőke lányt (pontosabban: kétgyerekes édesanyát) a felületes szemlélő, a stílusa, a temperamentuma alapján, azonnal bepakolná a “sikeres mai nő” skatulyába. – Sok felvételi beszélgetésen vettem részt, megszenvedtem a magamét, ezért állítom, hogy rutint lehet szerezni az állásinterjú-műfajban is – mondja határozottan.

– A megmérettetések ellenére is magabiztosnak látszik.
– Talán azért, mert álláskeresés közben remek színészi képességekre tettem szert? – néz rám nevetve, majd elkomolyodik. – Ostobaság! Csak fintorgok, bohóckodom, mert nehéz ám feldolgozni azt a fura helyzetet, amikor el akarjuk adni magunkat! Én rutintalan kezdőként jelentkeztem egy reklámügynökség hirdetésére. Az interjún egy arctalan férfi fogadott. Háttal ült az ablakon beözönlő gyilkos napfénynek, csak a sziluettjét láthattam. Én viszont – a nappal szemben – hunyorogtam, könnyeztem, mint a háborús filmek vallatottjai. Ráadásul a férfi agresszív és lekezelő volt, miközben meg akarta fogalmaztatni velem a cég marketingstratégiáját. Ott, az észvesztő fényben kellett volna rájönnöm azokra az üzleti fogásokra, amelyeket ők hosszú éveken át dolgoztak ki. Jelzem, ezzel a stílussal és körítéssel csak azt lehet elérni, hogy az “áldozat” megérezze: senki vagyok… Halkan kérdezem: lehet valaki kreatív senki-tudattal? Szóval, e csupa-stressz beszélgetés közben betoppant a későbbi főnökasszonyom. Ő akkor is mosolygott, amikor hülyeséget mondtam, akkor is, amikor jót. Ettől az elvtelen mosolytól még inkább zavarba jöttem. Mindennek ellenére felvettek, nem találtattam könnyűnek a “kihallgatóim” előtt. Jól éreztem magam a munkahelyen, ám a felvételi beszélgetés emléke örökre bennem maradt! Jelzem, a kollégáimat ugyanilyen módszerrel választották ki. Tehát ez a cég abban hitt, hogy a felvételi beszélgetés során meg kell semmisíteni az alanyt. Hát nem tudom…

– Jó példája nincs?
– Kicsik a gyerekeim, ezért jelentkeztem nemrégiben egy olyan tanácsadó céghez, amelyik részmunkaidős foglalkoztatást ígért. Szinte repültem, amikor kijöttem a beszélgetésről! Kedvesek, kulturáltak voltak, éppúgy érdekelte őket a szakmai tudásom, mint a gyerekeim. Önként meséltem róluk, eszembe sem jutott eltitkolni őket – ahogy ezt több barátnőm tette, amikor állást keresett –, sőt! Az ügyvezető azt mondta, hogy ez mama-állás… Még nem dőlt el, hogy felvesznek-e, de ha nem kapom meg az állást, akkor is dicsérni fogom ezt a céget! Meggyőztek, hogy szorongás nélkül is átvészelheted az interjút!

A “rövidlátók” irtózása

Pápai Ildikó (harminchat éves, bölcsészdiplomával is rendelkező külkereskedő, úgy fest, mint egy modell, miközben egy hároméves fiú édesanyja):

– Csak a “rövidlátó” munkáltatók irtóznak a kisgyerekesektől! Ők nem veszik figyelembe, hogy a gyerekesek már lehiggadtak. Mivel mi nem csak önmagunkért vagyunk felelősek, megbecsüljük a jó munkahelyet. Teljesíteni akarunk, hogy megmaradhassunk. Miközben a munkáltatók által olyannyira vágyott egyedülállók sokkal izgatottabbak! Egy harmincas nő igenis társat keres. Szerintem a párkeresés van annyira időigényes, mint a “gyerekezés”. Randevúk, csalódások, fellángolások. Eközben törvényszerűen kisebb szerepet játszik a munkahely… Sokan érvelnek azzal, hogy a családosok mindig sietnek haza. Ez miért baj? Nem lehet tíz-tizenkét órát intenzíven végigdolgozni. Ha az embert nem várják otthon, akkor megengedi magának, hogy több legyen az üresjárat: kávézgatás, hosszú ebédidő… Mivel mi nem akarunk késni az óvodából (bölcsődéből), keményen dolgozunk. Épp a családunk miatt akarjuk kihasználni az időt…

Pápai Ildikó: a kisgyerekesek kiváló munkaerők

Egy “komor varjú” sikere

Aki mesél, nem adja a nevét… Nem akar ártani senkinek. Szerinte csak a jelenség tanulságos, a személy érdektelen. Történetének hősnője – a mesélő kollégája volt – jóval magasabb fizetést kapott, mint a hasonló beosztásban dolgozó munkatársai. Úgy jutott a kiemelkedő bérhez, hogy a felvételi interjún kijelentette: kevesebbért nem vállalja az állást. A külföldi főnök beleegyezett, mivel a lány kiváló munkaerőnek tűnt. Miért? Ó, mert zseniális színházat rendezett! Képzeljenek el egy komor varjúnak öltözött nőt! Sötét, jelentéktelen kosztüm, apácásan lenyalt haj, vastag, fekete keretes szemüveg, semmi festék! Aki ránézett, annak eszébe sem jutott, hogy a szebbik nemhez tartozik. Mit váltott ki e “varjú” az interjúkészítőből? “Egy diplomás antinő” komoly, megbízható. A cégért fog élni és halni. Akár éjszaka is dolgozik majd, mert nem köti le a pasizás, a szórakozás!”

– Tudja, milyen volt a “varjú” valójában? – néz rám rezignáltan a fiatal mesélő. – Megőrültünk a linkségétől! Felületesen, rengeteg hibával dolgozott. Egyébként néhány hónap múlva, magasabb beosztásért, sokszázezres fizetésért, továbbállt. (Egy menő külföldi cég megint “megette” a szerepkörét…) E tapasztalat birtokában el tudja képzelni, hogy én valaha komolyan fogom venni az állásinterjúkat?

Bolond vagy, ha választ vársz…

A bombacsinos Huber Eszternek nincsenek illúziói…

– Számomra az a felvételi procedúra a legemlékezetesebb, amelyik egy egész napig tartott – állítja Huber Eszter, a huszonhét éves közgazdász. – Egy biztosítótársaság keresett marketing-asszisztenst, több százan jelentkeztünk, körülbelül háromszáz emberrel készítettek interjút. Ezután negyvenöten maradtunk, végül pedig öten. Mi, az esélyes öt, estünk át az egész napos “műtéten”.

Komolyan mondom, élveztem! Érdekes-szellemes pszichológiai teszteket töltöttünk ki, kiselőadást kellett tartanuk, csoportosan foglalkoztattak minket. Ez komoly megmérettetés!, gondoltam elégedetten, és bizakodva vártam az értesítést. Vártam, egyre vártam, végül felhívtam a céget. Tudja, mit mondtak? Azt, hogy belülről választották ki a legmegfelelőbb embert, és a pozíció már nem él! Mondja, fel lehet ezt fogni? Elköltenek egy zsák pénzt a kiválasztásra, majd belülről választanak? És ötünket, az utolsó kör szereplőit, sem becsültek annyira, hogy egy cédulácskán értesítsenek…

Aggastyánok kíméljenek!

Devicsné Kózol Krisztina:

– Ötvenéves lettem idén, szeretem a munkámat, tele vagyok energiával, de akkor sem pályáznék meghirdetett állásra, ha bajban lennék. Nem tenném ki magam annak, hogy szakmailag-emberileg (netán) megfelelek, majd az interjúkészítő sajnálkozva néz rám: aggokat nem veszünk fel! A pályázatokat harmincvalahány éveseknek írják ki, az állást kereső kortárs-barátnőm úgy érzi magát az interjúk hatására, mintha hetvenéves lenne (az édesanyja tényleg hetvenes…). Őrület! Miért nem használják ki a középkorúak energiáját, tapasztalatát? És jó-e a húsz-harmincéveseknek, hogy napi tíz órát dolgoznak tapasztalat nélkül? Hogy nem járják végig a grádicsokat? Sok cég két-három év alatt “kicsavarja” őket, majd könnyedén megválnak tőlük is, ha betoppan következő generáció… És egy idő után a mi csudás helyzetünkbe kerülnek: negyvenes aggastyánként csak a kapcsolataik révén juthatnak munkához!

Szögi Zoltán

Az Értékelő Központ biztonsága…

Szögi Zoltán, munkapszichológus:

– Tapasztalatom szerint az interjú, mint kiválasztási módszer, tényleg a legrosszabbak egyike, mert kevéssé jelzi előre, mennyire fog beválni a jelentkező. Hiszen ilyen rövid időre szinte mindenki össze tudja szedni magát! Be tud mutatni egy félórás produkciót, miszerint ő dinamikus, felkészült, épp erre az állásra termett. Lehet, hogy a produkció pontosan fedi a valóságot, de megeshet, hogy a jelentkező egészen más ember, főleg, ha tartós terhelés nehezedik rá… Ráadásul egy felmérésből azt derült ki, hogy az interjú készítője általában már az első percben eldönti, hogy az alany tetszik-e, vagy sem. És ettől kezdve e döntéshez igazítja a későbbi benyomásait.

– Akkor miért készítenek állásinterjúkat?
– Arra azért szükség van, hogy felvétel előtt legalább a közvetlen főnök találkozzon a leendő munkatárssal. Beleillik-e a közösségbe, el tudják-e viselni a többiek… Én nem akarnám megszüntetni az állásinterjúkat, inkább azt tartom problémának, hogy sok cég dönt egyetlen beszélgetés alapján.

– Van más módszer?
– Hogyne! Igaz, drágább, mint a kifejezetten olcsó interjú, de sokkal jobb az előrejelző képessége. Ezt az Értékelő Központ nevet viselő módszert általában felsőbb vezetők kiválasztására használjuk, legtöbbször egynapos, de több is lehet. Mondjuk, hat ember közül kell választani, akik éppúgy kapnak egyéni feladatokat, mint csoportosakat, közben a megfigyelők folyamatosan értékelik a szereplésüket. És e feladatok nemcsak a szakmai rátermettségüket mérik, hanem a tulajdonságaikat is. Az összpontosító képességüket, a gyorsaságukat, az agresszivitásukat. Mi történik, ha hat ember csak egyetlen ceruzát kap egy feladat végrehajtásához? Kié lesz? Milyen módszerrel szerzi meg? Mennyire és mikor esnek ki a (felvett?) szerepeikből? Így sokkal árnyaltabb kép alakul ki a jelentkezőkről, tehát nagyobb biztonsággal lehet jól választani.

Tanácsok 1. – nagyon fiataloknak

“Mihamarabb szerezzenek rutint! Amikor egyetemistáknak tartok előadást, mindig arra biztatom őket, hogy már harmadéves korukban pályázzanak meg állásokat, kezdjenek interjúkra járni! Mire ötödévesek lesznek, már nem fognak “stresszelni”, kiismerik a kérdéseket, és ha nyugodtak, nagyobb az esélyük. Az interjúkon nem érdemes “mást játszani”, nem kell örökké mosolyogni, de ha van humoruk, az jó, ha “látszik”… (Szögi Zoltán, munkapszichológus )

Tanácsok 2. – önéletrajzíróknak

Ma már egyetlen cég sem vevő a lányregényhez hasonló, régi típusú önéletrajzra, amelyben a jelentkező elmeséli, hogy milyen foglalkozású szülőktől származik, ki a párja, mekkorák a gyermekei… Manapság azt az amerikai típusú önéletrajzot kérik, amelyben röviden, tényszerűen, fordított időrendben – azaz a mából indulva és az érettséginél (a szakma megszerzésénél) befejezve – sorolja fel a pályázó a munkahelyeit, az iskoláit.
(A Fővárosi Munkaügyi Központ: “Középiskola után… Tanácsok, javaslatok 2003” című kiadványában további tippeket, önéletrajzmintákat is találhatnak.)

Tanácsok 3. – csak nőknek

“Az interjú készítője nem dönthet a jelentkező családi állapota alapján. Törvényt sért az, aki a pályázó magánéletéről – gyerekeiről, párjáról – vagy arról érdeklődik, mikor akar szülni. Az ilyen kérdést vissza kell utasítani, mert a kérdezőnek ehhez nincs joga!” (Huber Eszter, közgazdász)

Tanácsok 4. – válaszra váróknak

“Feltétlenül érdeklődjenek a végeredményről és a döntés okairól! Kérdezzék meg, mit rontottak el, mi volt a hiányosságuk, mert “tanulni és fejlődni szeretnének”! Ha erre lecsapják a telefont, akkor nem érdemes vágyakozni a cég után. Egyébként a sikeres munkáltatók nemigen engedik meg maguknak ezt a stílust, mert tudják, hogy így a cég hírnevét rongálják. Hiszen a telefonáló holnapután az üzletfelük (a konkurenciájuk) lehet.” (Szögi Zoltán, munkapszichológus)